Angolai népmese: A teknős és a pávián

Ballagott a teknős hazafelé, kókadtan billegette a fejét, amikor találkozott a páviánnal.

- Hé, barátom - szólította meg nagy kedvesen a pávián -, találtál-e ma elég ennivalót?

- Nem találtam én - legyintett a teknős.

Felderült erre a pávián arca, gondolta, jól megvicceli a teknős komát.

- No, akkor meghívlak ma este vacsorára - ajánlotta mézesmázosan. - Gyere utánam! Én előresietek, hogy mire megérkezel, nyomban tálalhassak neked - s azzal vidáman kuncorászva ugrált a házához vezető ösvényen.

Megörült a meghívásnak a teknős, mert igencsak korgott a hasa szegénynek, szedte a lábát, ahogy csak bírta. Lázasan araszolgatott előre, de bizony amikor hegynek föl vitt az útja, meg-megállt egy kis pihenőre. Kifújta magát, aztán eszébe jutott a finom lakoma, hát megint nekirugaszkodott, baktatott kitartóan.

Végre megérkezett a nagy baobabfához, ahol a pávián lakott. Kimerülten rogyott le a fa tövében. Pávián őkelme meg fenn ugrándozott a fán, s úgy tett, mintha bosszús lenne.

- Hol szuszogtál ennyi ideig? - feddte meg a lihegő teknőst. - Már azt hittem, elaludtál útközben!

- Igazán restellem a dolgot - szabadkozott a teknős -, de legalább nem kellett kapkodnod a vacsorafőzéssel.

- Ne félj, kész a finom vacsora - íncselkedett a huncut majom. - Három tele fazék kölessört főztem neked, siess, mássz föl a fára, s máris asztalhoz ülhetsz!

Pislogott a teknős fölfelé, vágyakozva leste a három fazekat, amelyeket a pávián jó magasan fölakasztott az ágakra. Oda bizony ő föl nem mászik sohasem.

- Hozz le nekem egy fazékkal, kedves komám - kérlelte a majmot, s közben éhesen nagyokat nyelt.

- Azt már nem - replikázott a pávián. - Aki nálam akar vacsorázni, az másszon föl a házamba!

No, szegény teknős látta, itt már nem lesz ma lakoma, sarkon fordult hát, és megindult hazafelé. Éhes is volt, mérges is volt, hogy a pávián ilyen csúnyán rászedte, meg magára is haragudott, amiért nem tud fára mászni. Hanem amint így bánatosan mendegélt, egyre azon morfondírozott, hogyan adja vissza a kölcsönt a páviánnak. Mert az szent, hogy nem hagyja annyiban a dolgot!

Nem telt bele sok idő, teknős koma vendégségbe hívta a csalafinta páviánt. Erősen meglepődött őkelme, de a meghívást sehogy sem utasíthatta vissza, mert még azt gondolhatná a teknős, hogy semmibe veszi.

El is indult a pávián a teknős házához.

Száraz évszak volt, és a bozóttűz végigperzselte a folyó menti erdőséget. Amerre a pávián útja vezetett, mindenhol üszkös facsonkok meredtek az égre. Fűnek, bozótnak nyoma sem maradt, vastag, fekete pernyetakaró borította a földet.

Messziről érződött az ízletes lakoma ínycsiklandozó illata. Összefutott a nyál a pávián szájában, kapkodta a lábát nagy sietve, hogy minél előbb odaérjen. Teknős koma már várta, éppen a főzőfazeka mellett álldogált, amikor betoppant a híres vendég.

- Isten hozott, barátom! - köszöntötte illendően a mohón szaglászó majmot. - Kerülj beljebb, már kész is az ebéd.

Aztán a pávián mancsára pislantott, és rosszallóan hümmögött.

- Ejnye, barátocskám! Csak nem akarsz ilyen mocskos kézzel asztalhoz ülni! No, szaladj csak vissza a folyóhoz, és mosakodj meg, aztán tálalom neked a maniókamálét.

A majom szégyenkezve sarkon fordult, sietett a folyóhoz, sebtiben lecsutakolta magát, s iszkiri vissza. Hanem az útja megint csak az égett, fekete földön vezetett, s akárhogy vigyázott is, a mancsa újra szutykos lett, kormos lett.

- Ejnye, ejnye! - zsémbelt vele a teknős. - Nem megmondtam, hogy csak akkor ehetsz velem, ha tiszta vagy! Na menj vissza szépen, és mosakodj meg újra. De siess ám, mert én már hozzáfogtam az ebédhez! - s azzal jóízűen bekapott egy kanál málét.

A pávián pedig mit tehetett egyebet, térült-fordult, de bizony akárhogy igyekezett, a mancsa mindig bepiszkolódott a visszaúton. Addig járt a folyóra, míg a teknős egymaga bekebelezte az ebédet, s jót mulatott magában a pávián iparkodásán. A majom végül rádöbbent, hogy bizony alaposan rászedték. De ez egyszer nem lehetett egy szava sem, hiszen csak visszakapta a kölcsönt. Behúzta hát a farkát, és eloldalgott.

/Ford.: Dornbach Mária/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Kinyílt a vérszinü rózsa..

Kinyílt a vérszinü rózsa, s berúg a kis csalogány -

Vidám szufik, hiv az óra: igyék, ki inni kiván!

Ki hitte, hogy töredelmünk, mi szikla volt az előbb,

Izekre törjön a bor csillogó üveg-poharán?

Hozz bort! Ki egyszer a mámor szines ködébe merült:

Mit számit, pásztor-e, szultán-e? - boldog, mint soha tán.

E dupla ajtaju házból, ha egyszer menned kell,

Segít-e már, ha a házad magas vagy putri, silány?

Elégedett soha senki se lesz kinok nélkül:

Kötés szerint biz az élet veszélyek közt telik ám.

Ne törd a gondolatod lét s a nemlét gondjaival:

Mi él, les arra a nemlét, tökéletesre is ám!

A bölcs Aszáf, - meg a gyors ló, s ki ért madárnyelven:

A szélbe hulltak el ők, s mondd: mi hasznuk lett azután!

Ha szállni szárnyon akarsz, hát a röpke nyílra figyelj:

Merészen égbe suhant, majd a porba ült le sután.

A tollad nyelve kinek mond, oh Háfizom, hálát,

Hogy zengve száll a dalod föl, s hogy él a nép ajakán!

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Ó, hála Allahnak...

Ó, hála Allahnak, hogy a kocsmát kinyitották,

Mert hát odaűz most is a szívben kinyiló vágy.

Habzik, pezseg és részeg a sok serleg a bortól,

Mert itt ez a bor nem kitalált kép, de valóság!

Jó bort ha iszol, büszke leszel, víg szivü, bátor -

Nékem meg az élet csupa kétség, nyomorúság.

Másoknak a titkom soha el nem fecsegem, hisz

Van szívbeli társam, ki hiven őrzi a titkát.

Hajfürtje csavart, szép gyürüit mért magyarázod?

Hosszan lehet ám csak - röviden, mondd, hogy akarnád?

A Lejla csigás fürtje: a Medzsnun szive terhe,

S Ajjáz fut, ahol meglesi Mahmudnak az arcát.

Mint sólyom, a földről szemem elfordul az égnek:

Arcodra röpül könnyü tekintettel a gyors vágy.

Ha bárki elért mér a falud Kába-kövéhez,

Kiblája szemöldök-vonalad s száll az imádság.

Hű társak, a Háfiz nyomorult sorsa felől csak

Kérdjétek a gyertyát: lobog, így tölti be sorsát.

/Ford.: Képes Géza/

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Friss rózsa a mellen...

Friss rózsa a mellen, bor a kézben - meg az Édes:

A föld ura ily víg napokon szolgalegény lesz.

Mondd: gyertya se kell itt a körünkben, hiszen este

Drágám telihold arca ragyog majd, csupa fény lesz.

Bort inni szabad, nincs a hitünkben tilalom rá,

Ám csak ha ehez társ a virágtermetü Szép lesz.

Lantok, furulyák zengenek, ez mámor a fülnek,

Kört jár a pohár, szád rubin - ó, szemnek elég ez!

Nem kell külön illatszer a vendégkoszorúnak:

Szétárad a jó illat, amellyel hajad ékes.

Semmit ne beszélj most a cukorról meg a mézről:

Édes csak a szád, vágyam ezért ég s ez enyém lesz.

Szívemben, e romházban, a fájdalmam a kincs már,

Hát járom a kocsmát, - ha gyötörsz, jó menedék ez.

Útálod a szégyent? Nevem az tette hiressé,

És nagy baj-e, mondd, hogyha tapad szégyen e névhez?

Züllött alak, ím ez vagyok én, csalfa, csavargó, -

Hol van, ki e városban ilyen hírnevet élvez?

Kár emlitened vétkem a rendőrkapitánynak,

Mert ő is a kéjt kergeti, hát majd velem érez!

Háfiz, sose ülj bor s szerelem nélkül - a böjt már

Elmult: kinyilott rózsa s a jázmin - csudaszép ez!

/Ford.: Képes Géza/

Herczeg Ferenc: Az esernyő

Elhiszem, szó nélkül is elhiszem, hogy láttatok már sok szép esernyőt. Hanem olyat, mint a Zsuzsa néniét, aligha láttatok. A radnai búcsúra vette, egy forint hatvan krajcáron. A vásáros két forintra tartotta, de aztán od'adta egy forint hatvan krajcárért is.

Milyen esernyő volt az! A posztója piros, akár a pipacs, szép kék sávval, sárga rézkarikával. Ha az ember kinyitotta, a rugója úgy tett, hogy: csatt! Ha az ember becsukta, akkor is úgy tett, hogy: csatt!

Zsuzsa néni büszke is volt az ő szép esernyőjére. Ha rajta állott volna, talán egész évben esett volna az eső, csakhogy minél gyakrabban mutogathassa az esernyőjét.

Egyszer aztán nagy baj esett. Sötét éjjel volt. Zsuzsa néni békében szundikált pelyhes ágyában, a piros esernyő meg félig kinyitva ott száradt a szoba sarkában.

Valami haszontalan kis egérke addig-addig mászkált az almáriom tetején, míg egyszerre lepottyant és egyenesen beleesett az esernyőbe. Hej! hogy megijedt az egérke! Jobbra ugrott: ott is posztó; balra ugrott: ott is posztó. Nagyon megijedt az egér. Félelmében neki eredt apró, éles fogaival az esernyő posztójának és rágni kezdte. Hat rétre volt összehajtva a posztó, hát hat lyukat rágott rajta. Mikor elkészült a munkájával, nyílsebesen surrant ki és megfogadta magában, hogy soha nem mászkál többet az almáriom tetején. Másnap, mikor Zsuzsa néni elővette az ő szép esernyőjét, hogy egy kicsit gyönyörködjék benne, meglátta azt a hat kerek lyukat, a piros posztóban. Ijedtében majd kirázta a hideg. Odakünn szépen szakadt a zápor, de Zsuzsa néninek nem volt kedve a piacra menni, mert azt gondolta, hogy a kofák ujjal fognak utána mutatni, ha meglátják azt a hat lyukat az esernyőn.

- Esernyőt csináltassanak! - kiáltotta ekkor egy éneklő hang az udvarból.

Egy öreg ember állott lenn, valami esernyő-doktor lehetett.

Nosza, Zsuzsa néni tüstént hóna alá fogta az ő beteg esernyőjét és megmutatta a férfinak. A férfi ráncba vonta homlokát és azt mondta, hogy a Zsuzsa néni esernyőjének nagy a baja; más ember talán meg se tudná csinálni, de ő harminc krajcárért elvállalná. Zsuzsa néni csak húszat akart adni, hanem aztán megegyeztek huszonötben.

Egy álló félóráig dolgozott a férfi, az udvar lépcsőjén ülve, tűvel, cérnával a kezében. Be is foltozta szépen a hat lyukat. De mivel nem volt piros posztója, hát feketével foltozta be, aminek következtében hat fekete szem keletkezett az esernyő piros posztóján.

Mikor az esernyő elkészült, Zsuzsa néni meghívta a Mari szolgálót és a házmesternél, hogy néznék meg, jól végezte-e a mesterember a munkáját.

Mind a ketten úgy vélekedtek, hogy az esernyőcsináló kiváló ügyességgel dolgozott és hogy az a hat fekete folt, nemcsak hogy nem árt az esernyőnek, hanem még valami különös új szépséget is kölcsönöz neki. Hanem ezt inkább csak jószivűségből mondták. Mert bizony Zsuzsa néni érezte, hogy az ő szép esernyője már nem a régi többé és ha néha kifeszítette és odaállította maga elé a szobába, akkor az a hat fekete szem oly búsan nézett reá, hogy Zsuzsa néni bánataiban halált esküdött valamennyi egér fejére.

Falu Tamás: Egyszerű imádság

Istenem, adj boldog szegénységet,

Ne adj kincset, melynek súlya éget.

Ne káprázzak aranytól, ezüsttől,

Adj kis kunyhót, mely békét füstöl.

Udvaromnak legyen galambducca,

Legyen messze a lármázó utca.

Adj ablakot, mely messze nézzen,

És láthatárt, melybe átenyészem.

A kocsimon legyen erőd féder,

A szívemen pontos barométer.

Hogy ha utam kezd már behavazni,

Tudjak szépen, csöndben elutazni.

/Forrás: Falu Tamás: Vidéki állomások, 1926/

Falu Tamás: Virágének

Neved úgy őrzöm, mint

Gyógyszert a fiola.

Egy messzetűnt kertben

Te vagy a viola.

Bánatnak közel vagy,

Örömnek messze vagy,

Kerteknek emléke,

Emlékek kertje vagy.

/Forrás: Falu Tamás: Vidéki állomások, 1926/