Garai Gábor: Emlékek

Akasszatok fel, ha ezzel bűnt követek el,
De én ragaszkodom az emlékeimhez.
Túl mélyek ezek, hogy egy legyintéssel
Elfújjam őket. Túl erősek bennem a gyökerek.
Vajon miért nem tudok könnyelműen nevetni...
Ezer és ezer ember vidáman szedi a virágokat
A mezőn, oh miért vagyok telhetetlen,
Hogy nekem a gyökere is kell.
Miért nem hiszek csak a szememnek,
Miért nem látom csak a láthatót.
Miért feszegetem a dolgok mögöttit,
Miért akarom hinni a jót, mikor már rég valótlan.
Tudom, hogy nincs már, amit nézhetek,
Hisz a mezőt rég felszántották,
De én mégis keresem az elhullott magokat,
Keresem a régi álmaimat.
Már virág sem nyílik, hiszen ködbe vész a táj,
A madarak is elrepültek, fagyos szél dorombol már.
De a magokat őrzi a rét, megvédi őket a puha
Hótakaró, s a hideg, fehér dunyhába elvegyülnek
A csírakezdemények, és én, mint hitevesztett kánya,
Keringek a fehér mező felett, keresve a magvakat,
Akarva vissza az álmaimat.
Várva a tavaszt,
A hideg elmúltát, az újból zsendülő életet,
Az újabb emlékeket.