Nadányi Zoltán: Elhagy a szerencse

Megered és bús buzgással árad
homokodból, süket, sárga Várad
a bánatom zengő hőforrása,
tűröm, hogy a szívemet elöntse
s a reményt is elmossa, elássa.
Jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Jaj nekem, mert kalandokra vágytam,
Kairót járni rikító ruhákban,
Szaharán átmenni teveháton,
kolostorba bújni, mint barát,
hajóról, mit elfogott a zátony
hallgatni a tenger viharát,
déli parton meztelen henyélni,
éroplánról nézni a tenyérnyi
Londonra, hol a köd megkövül,
Párist járni, hol pattog a kánkán,
Szibériát beszaladni szánkán,
négerekkel ülni tűz körül,
megfürödni zúgó Amazonban,
puskacsővel járni a vadonban,
(férfi-e, ki nem ölt még oroszlánt?)
menni, menni, csábít a toronyláng,
hív a tenger, muzsikál Velence!
Mennyi ország, mennyi pazar út,
de nem lelem a csodasarút, –
jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Jaj nekem, mert itt sincs maradásom,
hisz gyanú közt kell gázolni térdig,
egy szavamat százzal magyarázom
s mind a százat százszor félreértik.
És nem jön el, jajszóval panaszlom,
a tündöklő, drága Álomasszony,
az Egyetlen, várom évrül-évre,
kit végzete küld az árva mellé,
ki lágy kezét állam alá téve,
lehorgasztott fejem fölemelné.
Ezer jel gyűlt össze, hogy jelentse:
jaj nekem, mert elhagy a szerencse!

Ágat nyesek, hegyekbe húzódom,
hol szörnyethal a nap sugara,
kőbarlangba, melyet néma hódomb
torlaszol s belep a zúzmara.
Jég az ajtóm, jég a függönyöm,
jég a kályhám és jéggel tömöm,
szakálam kinő és csupa jégtű;
medvebőrrel vállamon, didergőn
kóborlok a hótemette erdőn,
zord északi ember, lomha léptű.
De jég és hó közül búgva, sírva
szivárványos nagy forró sugárral
felszökken a bánatom gajzírja
és panasza lelkendezve szárnyal
nagy hegyeken át és nőve, nőve
száll világgá, az örök Időbe!