Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,
mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,
mikor az esztelen város zörömbölése,
hol mindig hallani ezt-azt rikoltani,
mikor a nyűg és öröm ezernyi aggodalma,
megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,
nyakam soká, soká súlyos igába hajtja,
és földre szögezi lelkem tekintetét:
akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,
réti ösvényre hág, ma s holnap újra csak,
mely eltéve vele, de mindig visszatéved,
mint a bölcs paripa, mely tudja az utat,
lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl
az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,
s vár az Álmodozás, az első fa tövén ül,
s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése