Szerelmes levelek, ó ti ifjúi-tiszták!
A mámoros szavak szívem megmámorítják;
íme letérdelek.
Hadd térjek vissza egy napra a korotokba,
jadd rejtőzzem el, én, ki boldog s bölcs vagyok ma,
hadd írjak veletek!
Tizennyolc évesen álomvilágban éltem,
a trillázó remény hazug bűvöletében.
Gyúlt csillag sugara!
Bálványoztál, kinek nevét nem mondom én ki.
E gyermek voltam, ó jaj! ki előtt a férfi
elpirul szinte ma.
Ó ábrándok kora, kegyelemé s erőé!
Várni estente, hogy, ringó szoknyájú, jő-é4
Csókolni kesztyűjét!
Mindent akarni: hírt, hatalmat és szerelmet!
Tisztán és gőgösen vágyódni egyre feljebb!
S a jóban hinni még!
Hallottam, láttam és tudok ma már. sebaj, hogy
szép ábránd kevesebb nyitja reám az ajtót,
mely nyikorog-jajong!
E tűz-lánt kor, amely úgy tetszett, oly komor volt,
fénylőbben tündököl, mint jelenem, a boldog;
mely oltalmába vont.
Vétkes miben vagyok, miben, ó ifjú évek,
hogy oly gyorsan tovaszálltatok, már elégnek
vélvén, mit adtatok?
Hogy visszatértek, és ily szépnek látszotok ma,
mikor immár sosem vehettek szárnyatokra,
vétkes miben vagyok?
Ó, mikor az a múlt, az édes, makulátlan,
szívünkben vágyakat lobbantó hó-ruhában
megint utunkba áll,
hogy csüggnénk rajta! de keserű könnyben áznak
foglyotokul maradt csalóka ifjú vázak
gyűrött rongyai már!
Immár feledjük el! Tűntén az ifjúkornak
bízzuk magunkat a vad szélre, mely a zordabb
látóhatárra visz.
Mind semmivé leszünk; s a művünk is - ki tudja?
Tévelygő fantom az ember, eltűnik útja
végén még árnya is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése