Valamikor régen, mikor még én is mesét hallgató, szájtátó kis fiucska voltam,
egy csendes téli estén kis testvéreimmel együtt a mi drága jó mesemondó
édesanyánkhoz és ugy kértük, meséljen nekünk valami szépet. Édesanyánk
kitekintett házunk ablakán, nézve az előttünk elterülő, havas tájakat, az
erdélyi havasokat, a zuzmarás fenyőerdőket és az ő mindig szomoru hangján igy
szólott mihozzánk:
-
Gyerekek, nézzétek csak azt az erdőt, annak az
erdőnek a közepén van egy virágokkal tarkitott tisztás és ott állt egy kis
házikó. A kis házikónak lakója is volt, egy szegény özvegy asszony két
gyermekével. Egyiket Pistinek, másikat Lalikának hivták.
Édesanyjuk lejárt hozzánk dolgozni, s ezalatt a kis Lalika kitakaritotta a
kis házat, rendbe hozta szépen, hogy édesanyjuk mindent tisztán találjon, ha
hazajön: azután pedig kis öccsével, Pistikével játszott egész nap az erdőben.
Estére megfőzték szegényes, de jóizü vacsorájukat és kimentek az erdő szélére
várni édesanyjukat, akivel együtt jöttek haza s boldogan megvacsoráztak.
Vacsora után kiültek a kis ház elé, s édesanyjuk – ép ugy, mint most én
tinektek, - elkezdett mesélni az erdő tündéréről és a gonosz kis manókról. Igy
telt egyik nap a másik után a kis család életében, boldog, csendes
megelégedésben.
Egyik verőfényes, virágillattól terhes napon, mikor a gyerekek a jószagu
pázsiton játszadoztak, Pistike egy nagy csoport embert vett észre, amint az ő
kis házukhoz közeledtek. Odaszaladtak a kis Lalikával, de kiváncsiságukat a
legnagyobb rémület váltotta fel, mert édes jó anyjukat hozták a jó emberek haza
nagybetegen. Lalika megrémülve kérdezte őket, hogy mi történt édesanyjukkal,
mire az egyik ember igy szólott:
-
Jaj! Ne is kérdezd, gyermekem. Csak szerencsétlenség
történt édesanyátokkal, mikor az utcán a tulsó oldalra akart átmenni, egy kocsi
elütötte és eltörött a lába, sőt még agyrázkódást is szenvedett, nem is biztos,
hogy életben fog maradni.
Zokogva borultak a gyerekek édesanyjukra és ugy könyörögtek hozzá, hogy ne
haljon meg, hiszen ők olyan nagyon szeretik. Eljött az este, a kis Lalika
lefektette öcsikéjét és azután odaült beteg édesanyja ágya mellé, hogy kéznél
legyen, ha valami kivánsága volna a betegnek. Amint ott virraszt beteg
édesanyja ágya mellett, egyszerre csak megzörren az ablak, egy csodálatos
szépségü, aranyhaju nő jelenik meg Lalika előtt és ezüstcsengésü hangján igy
szól a kis fiuhoz:
-
Ne félj, én az erdő tündére vagyok, hallottam
édesanyátok szerencsétlenségéről s azért jöttem, hogy segitsek rajtatok. Tudom,
hogy mindig jók voltatok, szerettétek édesanyátokat és azt hiszem,
engedelmeskedni fogtok nekem. Ha azt akarjátok, hogy meggyógyuljon édesanyátok,
akkor a kis Pistike reggel négy órakor elindul az erdő közepén levő forráshoz.
A forrás mellett talál egy arany kancsót, azt megmeriti a forrás vizével és
haza hozza: ezzel a vizzel mossátok meg édesanyátokat a fejétől a lábáig s
akkor jobban lesz, de csak ugy, ha öcsikéd az egész uton nem eszik semmit és
nem pihen le, ha fáradt.
-
De jó tündér – szólt Lalika -, ha Pistike nem
akar elmenni, ugy-e akkor elmehetek én a vizért?!
-
Nem – válaszolta a tündér - , nem mehetsz el,
mert akkor édesanyád ápolás nélkül maradna, de különben is, ha Pistike
ellenkezne, akkor nem szereti az édesanyját és akkor nem érdemlitek meg, hogy
jobban legyen anyátok. Az Isten áldjon meg benneteket és teljesitsétek amit
mondtam, mert akkor egész biztosan meggyógyul a beteg -, szólt és eltünt a
tündér, pedig Lalika még meg akarta köszönni a jóságát.
Másnap reggel négy órakor elindult Pistike. A tüske megsebezte a lábát, a
szomjuság gyötörte egész tetstét, az éhség kinoza, de azért édesanyjára
gondolva, összeszoritotta kicsi száját dacosan és ment tovább. Végre odaért a
forráshoz, ott megtalálta az aranykorsót, boldogan meritette tele az élet
vizével és rohant hazafelé: nem érzett már sem éhséget, sem szomjuságot, sem
fáradságot, csak egy gondolat vezette, hogy minél hamarább odahaza lehessen és
édesanyján segithessen. Testvére már türelmetlenül várta, mikor meglátta, eléje
szaladt és elvette tőle a kancsót. Gyorsan megmosta vele édesanyját, ki
láthatóan jobban lett és megszólalva, első szavával a kis Pistikét kereste.
Lalika kiszaladt, hogy behivja öcsikéjét és kétségbeesve látta, hogy Pistike
ájultan fekszik a földön a ház előtt. Amint élesztgetni kezdte kis testvérét,
egyszerre csak mellette termett teljesen meggyógyulva édesanyjuk is, és együtt
próbálták Pistikét feléleszteni. Pistike felnyitotta szemét:
-
Hol vagyok? – kérdezte.
-
Itt vagy kisfiam, édesanyád szerető karjaiban. A
ti szeretetetek mentett meg a haláltól, és az erdő tündérének jósága, aki
mindig itt van velünk, s ha jók lesztek, mint eddig voltatok, akkor mindig
segitségünkre fog lenni, - fejezte be áldott lelkü édesanyánk a mesét.
Én elmondtam nektek gyerekek, ugy, ahogy én hallottam, s ne felejtsétek el,
hogy az erdő tündére, aki tulajdonképpen a Jóság, ott van mindannyiunknak a
szivében és csak az alkalomra vár, hogy mi is megmutathassuk édes, jó szüleink,
embertársaink iránti nagy-nagy szeretetünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése