Bartók Lajos: Kárpáti emlékek

I.

Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábok elé hullott könycseppjök a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Az ősz havastetők mind hangtalan
Magányban néznek a szinetlen égre.
A zivatar se néz ily komoran,
Ha jő pihenni e kihalt vidékre.
S a fellegosztó csúcsok szétverik
Vashomlokkal magának a viharnak,
A haragos villámnak fészkeit,
Még mielőtt a mennykövek lecsapnak.
Kürtjébe itt zivatar sohse fú,
A mennydörgés nem átkozódik itt,
Sohsem látják az égi háború
Görögtüzét, olthatlan nyilait.
De a borongás állandó, s a csend
Halotti gyászt, megrögzött bút jelent.
Csak olykor, ha vadász vetődik erre,
Füttyent a hómezőn a mormota,
A zergék előörse, s mérföldekre
Veri a jelt sziklák gránit-fala.
E titokteljes gyász vajon minek?
Mért temetői pompája a bércznek,
Mit tűz emelt föl s megvesz a hideg?...
Mulandóság, bércz-eltipró enyészet,
Itt a természet téged ünnepel,
Tudván, hogy néki szintén halni kell!

II.

A puszta ormon áll a puszta rom,
Mint megkövült szív s néma fájdalom.
Sohajtó szellő jár a rom felett,
Vagy te vagy az, bolygó emlékezet?

Édes-bús emlék, mely rég halott,
Porlandó szívét lágyan csókolod,
Hogy álmodjék elmult dicsőségrül,
Bár az hamvából többé fel nem épül.