Bódás János: Lecke fösvényeknek

1. 

Ha lenne egy-két millióm,
vagy kihúznák a sorsjegyem,
nem kéne nékem mondani,
hogy szívem, kezem jót tegyen. 

Százezreket szétosztanék,
meg se kottyanna, hogy adok.
Maradna nékem még elég.
- De így? – hisz oly koldus vagyok.

Így szól zsugori, rossz szívem,
s a mellem zord, vad sarkvidék.
(S tudom, ha százszorannyi van,
a százszorannyi sem elég).

S tudom, hogy nincs olyan kevés,
miből ne jutna másnak is,
mert csoda bár ez, de igaz:
hogy vezethet vakot „vak” is. 

És kétfillérnyi áldozat
milliónál nagyobb lehet,
legbőkezűbb adakozók
a bibliai özvegyek.

2.

Jaj néked, te sopánkodó:
akárhogy is szorongatod,
Isten a bankóidba markol
s elvesz majd egy helyett hatot. 

  

(Nemrég a fiam volt beteg,
én elestem, kezem törött,
egy új esernyőm elveszett,
s evickéltünk gond s baj között) 

Mert Isten tudja, hogy mi kell,
s nem hagy nálam fölösleget.
Nem adtam, hát elvette Ő,
s tán még kamatot is szedett. 

De jut s marad is, ha muszáj.
Ó én vak, önző, jég-eszem!
Hát nem jobb adni örömest,
előre, önként, szívesen? 

Időt, erőt, pénzt vagy ruhát,
vigasztalást és kenyeret…
- Jöjj, szállj szívembe isteni
lemondás, jóság, szeretet,

hadd tékozoljak boldogan,
gyermek-nábobként, könnyedén,
ne kényszerítsen lemondásra
gyógyszer, baleset, szenvedély,

jobb adni másnak, így tudom:
szegényen is gazdag vagyok,
s láthatom ahogy sok borús szem
hálás örömmel felragyog.