Szürkült az alkony, karácsonyeste volt.
A hó csendesen szállingózott a simára borult égből. A parti városka a hógomolygásban
kuporgott fekete palatetős alacsony házikóival, itt-ott egy magányos gázlámpa
fénye szűrődött át a homályon.
A templomtorony ablakai nyitva voltak,
kormos, olajlámpa lógott himbálózva a toronygerendán és fel-fellobbanó, bágyadt
fényt bocsátott a sötétségbe. Most megjelent az ablakban a harangozó,
szótlanul, mozdulatlanul állt, mint egy sötét árnyék, és várta az órát, amikor
majd az ünnepet beharangozhatja.
Az utcák üresen nyúltak el a homályban,
már csak egy-egy elkésett munkás vagy hivatalnok sietett hazafelé, kosarakkal,
csomagokkal megrakottan. Aronsen boltja előtt egy sereg szegény fiú állt, és
éhes szemmel bámulta a fényes kirakatüveg mögött csillogó karácsonyfadíszeket.
Az üzletben, a pultnál munkások és halászok tolongtak, utolsó karácsonyi
bevásárlásaikat végezték. Benn, a belső helyiségben ott ült maga a hájas képű,
kövér kereskedő, és elégedett mosollyal lapozgatott egy vaskos üzleti könyvet.
Akkor történt, hogy meglátták az
idegent. Senki se tudta, hogy került oda, talán már előbb is ott állt köztük,
csak nem vették észre. A beszélgetés félbeszakadt, hátrább húzódtak, helyet
csináltak neki a pultnál, félig ijedten, félig tiszteletből. Nem mintha az
idegen félelmetes külsejű lett volna, vagy a viselkedése úrias. Sőt éppen
ellenkezőleg. De valamilyen erő áradt belőle, amit egyikük sem tudott
megmagyarázni, de mindannyian éreztek. Talán mert a szeme olyan bűvös
feketeséggel ragyogott ki sápadt, fekete szakállas arcából? Vagy a magatartása
teszi? Mintha úr is, szolga is lenne egyszerre, erős és amellett szerény.
De vásárolni aligha szándékozik.
Tessék! Átvág a bámuló csoporton egyenest a hátsó helyiségbe, ahol Aronsen ül.
Mit akarhat tőle? Lélegzetüket is visszafojtják, fülelnek. Most megszólal,
csendes és erős a hangja, igen, ilyennek is várták, de idegen vidék nyelvén
szól, nehéz megérteni. Inkább csak kitalálják, hogy szállást és ételt, italt
kér az ünnepre.
Aronsen felpillant a számsoraiból, és
végigméri a jövevényt. Az ő háza nem fogadó, tudja meg, a fogadó pár házzal
odébb van, mondja.
Az idegen megfordul és menni akar. De a
kereskedő, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, benyúl a füles
mellényzsebébe és előkotor egy ötvenőrést. – Várjon – mondja, és az asztalra
dobja a pénzdarabot.
És akkor olyasmi történik, ami nagyon
meglepi a pultnál álló kisembereket. Az idegen nem veszi el a pénzt. Megáll, és
súlyos, szomorú tekintetét a kereskedőre emeli. Aztán sarkon fordul és kimegy,
az emberek szájtátva bámulnak rá, de mire észbe kapnak, eltűnt. Senki se tudja,
hová, merre.
Csak megy tovább a hófúvásban, vézna és
kicsi, fejét behúzza a kabátgallérba. Ott, ahol a kis főutca kiér a sík
földekre, megáll egy nagy fehér kertes ház előtt. Az a lelkészlak. Egy darabig
áll, és a meleg gyertyafényt nézi az emeleti ablakban, aztán kopogtat. Fehér
kötényes fiatal lány nyitja ki az ajtót, és ahogy a fényes, fekete szemekbe
néz, különös gyengeség fogja el. Mondani szeretne valamit, de a szavak
elhalnának a nyelvén.
Hogy beszélhet-e a lelkésszel, kérdi az
idegen. A lány remegő térddel megy előtte a lépcsőn, a lelkész a szobájában
van, az emeleten, a karácsonyi prédikációját gyakorolja. A kopogtatásra meleg,
tisztán csengő hang felel, és az idegen belép, kalapját a hóna alá fogva. De a
lány ott marad az ajtó előtt, és hallgatózik, szíve csak úgy kalapál.
Hallja az idegen csodálatos hangját,
szállást és ételt, italt kér az ünnepre, és érzi, hogy ő bizony nem tudna nemet
mondani neki. A lelkész hangja is csengő és meleg, amikor válaszol. Nagyon jól
tette, hogy ide, őhozzá jött, mondja. Mert az ő egyházközségében senki sem
maradhat fedél nélkül, senki sem éhezhet, nem is fázhat karácsony estéjén.
Erről ő gondoskodott. Lenn a parton van egy barátságos, meleg kis fogadó, ahol
éppen az ilyen szegény, elhagyott emberekre várnak. Ma este tejlevest osztanak,
gőzölgő, forró, vizezetlen tejjel készült levest, rizzsel, mazsolával. Teljesen
ingyen. Nem is leves, kásának is mondhatná az ember…A lelkész hangja
meghatódástól remeg. Azonkívül ágyat is kaphat, ugyanott, huszonöt őréért, az
is jóformán ingyen van. De ha netán a huszonöt őrén múlik, hát azt…A lány
hallja, hogy gazdája az aprópénzes dobozban kotorászik, ami az asztalon áll.
De most hirtelen csend lesz. Mintha
ebben a pillanatban minden, ami él a világon, visszafojtaná lélegzetét. Az ajtó
kitárul, és kilép az idegen, látszik az arcán, hogy szenved. A papot is látja,
fél pillanatig, amíg be nem csukódik az ajtó, tátott szájjal áll a szobában, és
az ember után bámul. De az lassan, nyugodtan megy a lépcsőn. A lány már futna
utána, hogy visszahívja, betessékelje a maga kamrácskájába, és valamivel
kedveskedjen neki. Úgy érzi, hogy a gazdája nagy bűnt vett a lelkére, de egy
ujját sem tudja mozdítani, hogy a bűnt jóvá tegye. Csak áll ott az ajtóban
sápadtan, reszketve, és két kezét a mellére szorítja.
Az idegen a kerítésen kívül megáll, és
szomorúan nézi a barátságos, meleg fénnyel világító emeleti ablakot. Aztán
felhajtja a kabátgallérját, és elindul a kikötő felé.
Egy kidőlt-bedőlt házikó előtt, melynek
törött ablakán bágyadt gyertyafény szűrődik ki, az ismeretlen jövevény megáll,
kezébe fogja kalapját, bekopogtat a rozoga ajtón, és belép.
A szoba jó meleg, de a levegő fülledt,
a kialudt kályhában még füstöl a nyers fa. Az asztalfőn, a szalmaszékben maga a
családfő, Zakarias Olsen ül. Azelőtt a malomban dolgozott, de most munka nélkül
van, a szegénygondozótól kap pár koronát, azon tengődik családostul. Felesége,
egy munkában elnyűtt, sovány asszony a tűzhelynél áll és valamit kavargat a gőzölgő lábosban. A kályha mellett a
gyerekfalka tanyázik, pár fadarabbal próbálnak játszani. A legöregebb olyan
tizenkét-tizennégy éves lehet, a legkisebb négykézláb mászik, járni még nem
tanult meg.
Kerekre nyílt szemmel bámulnak az
idegenre, aki az ajtóban áll szótlanul és alázatosan, szeme különös fénnyel
ragyog ki a homályból. Mintha egyszerre nézne mindenikükre külön,
segítségkérőn.
Hogy kaphatna-e itt szállást és ételt
az ünnepre, kérdi halkan, szemlesütve.
-
Majd csak találunk rá módot – feleli az ember,
és kérdőn pillant a feleségére.
-
Találunk, persze hogy találunk – mondja szelíden
az asszony, és leveszi a lábost a tűzről.
Kevéssel azután az asztalnál ülnek, ki-ki a maga
gőzölgő rizskásájával. Az asszony körüljárja az asztalt a vajtartóval, és
minden tányérra tesz egy jó darab vajat. De a legkisebb csak morzsányit kap a
teásbögréjébe. A vendéget az asztalfőre ültették, a szalmaszékbe, és hogy
mennél nagyobb legyen a tisztesség, az ezüstkanalat, a lakodalomból maradt
családi kincsüket tették a tányérja mellé. A többiek közönséges bádogkanállal
esznek.
Vendégük elég szűken méri a szót, és avval a
kevéssel se tudnak mit kezdeni, amit mond. A gyerekek bizonytalanul pislognak
rá és feszengnek. Csak Jan Edvard, a legöregebb ül nyugodtan. Okos, eleven arcú
fiú, és a maga fejével gondolkozik. Szeme oda-odatéved az idegenre, arcát nézi
vizsgálódva és némi gyanakvással.
Még a családfő, Zakarias Olsen is bizonytalanul
érzi magát. A fél üveg szesz miatt nyugtalankodik, amit a szekrényben őriz. Úgy
gondolta, hogy forral magának egy jó kis grogot, elvégre karácsonyeste van. De
valahányszor vendégére esik pillantása, elhagyja a bátorság. Csak tudná az
ember, hogy kiféle, miféle! Mert az is lehet, hogy hívő, sőt buzgó hívő. Sose
lehetünk elég óvatosak. Így aztán Zakarias a szeszes üveg helyett a
zsoltároskönyvet vette elő, és egész este zsoltárt énekelt. Olykor a vendég is
segített neki. A dallammal nem volt baj, de a szövegből egy mukkot sem
értettek. Furcsa egy ember. Hacsak ránézünk, már az is olyan, mintha a Bibliát
olvasnánk vagy keleti meséket hallgatnánk.
De hát zsoltárt énekelni ilyen sokáig egyfolytában
kicsit unalmas. Zakarias Olsen korán nyugovóra tért családjával. A vendégnek a
kamrában csináltak helyet Jan Edvard mellett. Nyugodtan aludtak világos
reggelig, jó lelkiismerettel az emberek többnyire jól alusznak. De reggelre az
idegen eltűnt. Senki se látta, senki se hallotta. Az egész ember olyan volt,
mint egy találós kérdés, amelyre senki se tud válaszolni. És magát a
karácsonyestét is mintha csak álmodták volna.
Na de aztán esett is sok szó erről az idegenről a
városkában. Mindenki látta, és mindenkinek megvolt a maga mondanivalója. Hogy
nem közönséges ember, abban megegyeztek, és ahogy múlt az idő, mind különösebb
lett. Mígnem egy tímár a Harangozósoron, aki a szabadegyház tagja volt,
megfejtette a rejtélyt. Maga az Úr Jézus volt a különös idegen! Ellátogatott a
városukba, hogy próbára tegye a szíveket. Ezt rögtön elfogadták. Most egyszerre
mindenki tudta, hogy így van. Sorra vizsgálták a régi oltárképeket és más
effélét – semmi kétség. Ugyanaz a szem, ugyanaz a fej. És ami a hajat, szakállt
illeti – az is pontosan egyezik.
Na de hogy fogadta a város a Megváltót? Eszükbe
jutott Aronsen, és keresztet vetettek. Éppen elegen tudták, hogy kiutasította,
mint egy közönséges csavargót. Nem, az Aronsen boltjába be se teszik a lábukat
többé, ilyen emberrel szóba se állnak! Aronsen az italban keresett orvosságot a
bajára, és mind lejjebb csúszott a lejtőn. Egy év se telt bele, és koldussá
lett. Elutazni se tudott másként, mint a hajó fedélközében.
És a lelkész! Talán nem úgy hagyta el házát az Úr,
hogy még egy korty itallal sem kínálták? És az ilyen meri papnak mondani magát!
Tucatjával érkeztek panaszlevelek az espereshez, püspökhöz, a vége az lett,
hogy a lelkészt súlyosan megrótták és elbocsátották. Beszélték aztán, hogy
öregkorára házitanítóskodnia kellett, nagy szegénységben halt meg valahol
északon.
Ellenben Olsen, a szegény Zakarias Olsen! Az igen,
az úgy fogadta az Urat, mint annak idején a galileai halászok. Sovány kenyerét
megosztotta vele. Az ilyen ember megérdemli, hogy segítsék. A rákövetkező évben
Olsen már munkavezető volt a malomban, és beköltözhetett egy takaros fehér
házba a város szélén. A rozzant kunyhót, ahol addig lakott, megvette
gyűlésháznak a szabadegyház, és Betlehemnek nevezték el.
Csak a költözködésnél vették észre, hogy az
ezüstkanál nincs meg. Biztosan a sok ki-be rakodás zűrzavarában veszett el,
gondolták. És hiszen most már megtehetik, hogy vesznek egy új ezüst kanalat
helyette. Egyet vagy akár kettőt is, miért ne?
De a kis Jan Edvard, mikor visszagondolt a
karácsonyestére, homályosan emlékezett valami furcsa neszre, mintha a lépcső
reccsent volna, és aztán a szobában járkált volna valaki, nagyon óvatosan, a
szekrény körül. De erről nem szólt senkinek, mert hátha csak álmodta. Jan
Edvard okos fiú volt, hiába.
Az ám, a kis Jan Edvard! Az bezzeg sokra vitte.
Becsületet is szerzett, meg vagyont is. Övé volt a nagy malomüzem, a Zakariasen
& Co. De vidám társaságban néha elmesélte, nagyokat nevetve közben, az
olasz tolvaj históriáját, aki fejtetőre állította a városukat és megvetette a malomüzem
alapjait, mert ügyesebb volt a legtöbb embernél, és kicsit hasonlított Úr
Jézushoz, ahogy a régi oltárképen ábrázolják.
/Ford.: G. Beke Margit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése