Jankovich Ferenc: Egy fenyő álma

 

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek...
Én nyögöm búvát a zimankós égnek,
százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,
a téli zöldet bennem ünnepelnék,
s ága lehetnék népek ünnepének:
szívesen adnám törzsem a fejszének.

Betelne minden gyermek-nép álma,
minden tű rajtam ajándékká válna:
s tél közepében, csillagos éjjel
ragyogva szórnám köztük szana-széjjel:

Autót és babát, kardot és lovat,
csüngetve drága ajándékokat,
úgy terpeszkedne szét a világra
tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: földet és házat:
vén sipkásoknak: jó napot, százat:
kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
és igaz verset a jó poétáknak...

Zsarló uraknak: szomjat, éhséget:
beteg lelkeknek: friss egészséget:
nagy gőgösöknek: szép szerénységet:
kárhozottaknak: egy kis üdvösséget...

Örömgyertyáit szent áldomásnak
úgy lobogtatnám pirosan...S míg másnak
áldozna gyertyám, levelem ágam:
magam fogyatnám el az éjszakában.

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.