John Donne: Twickenham-kert

Sóhaj hervaszt, szememből könny buzog,
jövök s a tavaszt keresem,
s mindent-gyógyító balzsamok
áradnak át fülemen, szememen.
De önáruló vagyok: jön velem
pók-szerelmem s mindent átlényegít,
mannából szűri mérgeit,
s hogy hadd legyen egész Paradicsom
e hely, a kígyót magammal hozom.

Nekem e táj túlságosan ragyog -
bár mély ködök borítanák,
s megtiltanák a szigorú fagyok,
hogy arcomba nevessenek a fák.
S mert nem bírom a sors rossz hajlamát,
se nélküled a létet – Szerelem! -
tárgy lennék inkább e helyen:
a mandragóra, mely halkan nyög itt,
a szökőkút, mely zokogva szökik.

Jöjj, ifju, és kristály üvegben idd
könnyemet, szerelem borát,
aztán kedvesed könnyeit:
megcsal, ha nem egy ízt érez a szád.
A nő szive nem süt a szemen át,
s nem árulják el jobban könnyei,
mint árnyéka, mely követi.
Egy asszony hű, s mert perverz ez a nem,
csak azért hű, hogy tönkre így tegyen.

/Ford.: Vas István/