Juan Ramón Jiménez: A fény kastélya

Szállt a fény kastélya fennen,
lenn a lankák fénybe vesztek
s tündöklő gomolyba bújtan
lángra gyúltak.
Arany cseppek
gyöngye a madarak csőrén,
lomb közén ott seregeltek
lüktető-eleven kincsként
és torkukkal messze zengtek.

Szinte testtelen lebegtem!
Nyíltak a szavak a számban,
mint virágok: édes ízek,
dallamok egymásutánban,
pillantások, mélyre nézők,
mosolyok nyugtattak lágyan,
boldog körtáncban forogtam,
képek villóit csodáltam.

Minden valahai dolgot
felfogtam emberi ésszel,
tudtam a valót, a nyerset,
s hogy, sorsom, mit mire végzel.
A homlok boltja mögötti
szűz remény épúgy fehérel,
mint a rét fölött a lepke,
rózsa közt, szárnyán az éggel…

/Ford.: Kormos István/