Karin Jäckel: A napsugárról és a hókirályról

Mikor az égbe visszatért az ősz, tombolni kezdtek a Földön az északi szelek. Napanya bezárta a nagykaput  és így szólt gyermekeihez:

-          Odakint eluralkodott a szél. Semmit sem eszik szívesebben, mint a kis napsugár-gyerekeket. Maradjatok mindig a felhők mögött, és ki ne merészkedjetek a kapun.

-          Igenis, édesanya – mondták a napsugarak, és elfintorították az arcukat. A felhők mögött ugyanis nagyon unalmas az élet. Még Hold bátyát sem lehet mérgesíteni, mert a fülére húzza a takarót, és egész nap alszik.

Napanya magához intette tizenöt legidősebb fiát a nagyszobából, ahol épp esőcseppnyelő versenyt játszottak.

-          Gyertek, ti már elég okosak vagytok. Segítenetek kell nekem. Megmelengetjük egy kicsit a Földet, hogy ki ne fagyjanak a gyökerek, és a virághagymák jól aludjanak.

-          Én is megyek – kiáltotta a legkisebbik napsugár, és anyja szoknyájára akaszkodott.

-          Te még nem jöhetsz! – mondta Napanya. – De azért ne sírj. Amikor leesik az első hó, a gyerekek mind odakint ugrálnak, szánkóznak és csúszkálnak, síznek és hógolyócsatákat vívnak. Akkor ti, kisebbek is lyukat olvaszthattok magatoknak a felhőkön, és kikukucskálhattok. Megígérem. De most hadd menjünk, kis nyaggatódzóm.

Nap nap után laposra nyomta orrocskáját a kis napsugár a nagykapu ablakán. Olykor a kulcslyukon keresztül kémlelte a Földet. Látta, édesanyját, amint minden erejét megfeszítette, hogy visszaszorítsa a jeges szelet. Látta bátyjait, amint ragyogtak és ragyogtak, hogy megmelegítsék egy kicsit a Földet. De akármennyit nézelődött, sohasem látta a havat, amiről édesanyja mesélt.

-          Miért nem havazik már? – kérdezte egyik nap a reggelinél.

-          Túl hideg van hozzá – válaszolta kedvenc nővérkéje.

-          Befagynak a felhők – magyarázta egy másik.

-          Nem, először az kell, hogy abbahagyja a tél a horkolást – szólt közbe az egyik idősebb bátyja. – A jeges szél ugyanis az ő lélegzete. Minél mélyebben alszik a tél és minél hangosabban horkol, a jeges szél annál dühösebben árad a szájából, és lecsap a világra. Akkor  olyan hideg lesz odakint, hogy a felhőkön befagynak a zsilipek, és a hópelyhek nem tudnak kiömleni rajtuk.

Napsugárka gondolkodóba esett. Várt még három napig, sikerül-e édesanyjának felébresztenie a telet? De csak nem akart és nem akart havazni. Akkor elhatározta, hogy maga próbál tenni valamit. Bezárkózott gardróbszobába, és annyi bundát húzott magára, amennyit csak bírt. Aztán kinyitotta a karácsonyi manók csúszdájának csapóajtaját, és kicsusszant a napvilágra.

Túláradó jókedvvel, bolondozva vágtatott keresztül az égbolton. Alig vette észre, hogy telik az idő. Egyszer csak fennakadt a bundája csücske egy égbe nyúló, hosszú fekete faágon. Napsugárka eddig csak igen távolról látott fákat, az ég magasából, ráadásul lombdíszbe öltözötteket. Így hát nagyon megijedt a kopasz óriástól, és kapálódzva próbált szabadulni tőle.

-          Nana! – mormogta a fa, és lecsúsztatta a földre a csodálkozó napsugarat. – Nem vagy te még túl kicsi ahhoz, hogy melegítsd a Földet?

-          Nem melegítem, csak keresek valamit – felelte Napsugárka. –Méghozzá a telet, vagyis a Hókirályt, ha esetleg tudod, kire gondolok.

A fa megrázta a koronáját gyönyörűségében.

-          Halljátok a kis kotnyelest? És mit akarsz tőle?

-          Meg akarom kérni, hogy küldjön havat – mondta Napsugárka. – Még sosem láttam olyat.

-          A hó finom dolog – bólintott a fa. – Gyere, kicsikém, mássz föl rám. A törzsemen, jó magasan, van egy üres harkályodú. Melegedj meg benne. Aztán majd meglátom, mit tehetek érted.

Napsugárka hálásan bújt be a szűk odúba. Eddig nem is érezte, mennyire elfárasztotta az utazás. Most rájöhetett volna, de már el is aludt. Nagy zúgásra ébredt. Érezte, hogy rázkódik alatta a fa. Aggodalmasan csúszott egy kicsit közelebb a harkályodú nyílásához, és kikukucskált.

-          Te vagy az a napsugár, aki a jégpalotába akar eljutni? – kiáltott rá egy hang. Az ágak között egy arc jelent meg. Szemöldökén és bajuszán jégcsapok lógtak.

-          Én vagyok, igen – felelte félénken Napsugárka. – És te ki vagy?

-          A Keleti Szél – hangzott a válasz. – Segíteni akarok neked.

-          Tudod, hol lakik a Hókirály?

-          Ő az édesapám. Hogyne ismerném a palotáját! – nevetett a Keleti Szél, és füle mögé dugta Napsugárkát. – Kapaszkodj meg jól. Indulunk!

Orkánsebességgel vágtatott a Keleti Szél. Napsugárka behunyta a szemét félelmében. Aztán mégis lelassítottak.

-          Nézz körül! – mondta a Keleti Szél. – Itt vagyunk.

A jégpalota úgy ragyogott, mintha gyémántból volna. A bejárati kapunál két hóember állt őrséget. Láncon egy jegesmedvét tartottak, és vaskos jégbotok voltak a kezükben. Szénszemük haragosan villogott. De amikor jobban megnézte őket, Napsugárka észrevette, hogy élettelenek.

-          Amíg a király alszik, addig az udvara és a palotája is alszik – világosította fel a Keleti Szél. – Bátorság, kis barátom.

Ezzel letette Napsugárkát a kapu elé, és köszönetet sem várva, elviharzott onnan. Napsugárka lábujjhegyre állt. Ha csak egyetlen milliméterrel kisebb, nem érte volna el a jégből készült kopogtatót.

Kopogása hangosan dübörgött végig a palotán. De nem jött ki senki. Erre teljes erejéből újra kopogtatni kezdett, s addig folytatta, míg csak el nem nehezült a karja. Akkor végre kidugta valaki a fejét a kapun.

-          Ki az? – kérdezte hangosan ásítva.

-          Én vagyok! – mondta Napsugárka, és előbbre lépett. Közben félrecsúszott egy kicsit a bundája, és kivilágított alóla napfényteste.

-          Fény, hajjaj! – kiáltott fel az öreg, és szeme elé kapta a két kezét. – Hordd el magad innen, hallod-e, míg meg nem fagyasztalak, te ostoba csodabogár!

Hegyes sapkája az ijedtségtől a fülébe csúszott, szakálla vadul meredt szerte-széjjel. Napsugárka ránézett, s nem állta meg, hogy ne nevessen. Teljesen megfeledkezett a félelméről.

-          Azért jöttem, hogy felébresszem a telet – mondta hetykén. – Már túl régen fúj a jeges szél. Megfagynak a növények, unatkoznak a gyerekek. Sosem fog már esni a hó?

-          Én vagyok a Tél! – kiáltott fel ijedten az öreg, és elhajította hegyes sapkáját. – Mennyit mutat a hónapok órája? Csak nem aludtam el uralkodásom idejét?

Kinyitotta gyorsan a kaput, hogy Napsugárka becsusszanhasson rajta. Aztán fölkapta jégbaltáját, amely pontosan olyan volt, mint amilyet a hegymászók használnak, mikor a legmagasabb hegyeket akarják meghódítani. Ráütött vele jégcsap órájára. Ekkor gongütés visszhangzott végig a csarnokokon. A kapunál őrködő hóemberek is felébredtek rá, s megrántották jegesmedvéjük láncát. Ugyanakkor világos lett minden zugban, minden sarokban, minden ablakban. Úgy csillogtak mindenütt a jégkristályok és a jégcsapok, mintha egy csodálatos tükörteremben lettek volna.

-          Gyere! – szólította a Hókirály Napsugárkát, és hívón intett neki mutatóujjával. – Be van fogva a szánom. A sarki rókák nem szívesen várakoznak felszerszámozva. Végigszánkózunk az égbolton, és felolvasztjuk a felhőket. Esnie kell a hónak. Milyen jó, hogy eljöttél és felébresztettél!

Napsugárka így utazott a Hókirállyal végig az egész égboltozaton. Felhőt felhő után lehelt életre az Öreg, végül pedig csillagmintát ütött rájuk királyi jogarával.

-          Most már eshet a hó – mondta elégedetten, és összedörzsölte a két tenyerét. – Hullhat, szakadhat. És ha nem lesz minden hópehelynek gyönyörű rajzolata, hát ne legyen többet Tél a nevem.

Napsugárka körülnézett és elcsodálkozott. Szánkójuk mögött máris sűrűn, egyre sűrűbben kavargott a hó. Végül a karácsonyi manók csúszdájához értek.

-          Kár, hogy haza akarsz menni – dörmögte a Hókirály. – Szívesen megtartanék magamnak egy ilyen kis napsugaracskát.

-          Eljövök majd megint – ígérte Napsugárka, és felállt.

Akkor a Hókirály a karácsonyi manók csúszdájának csapóajtajához illesztette jogarának alsó végét. Kinyitotta, de csupán annyira, hogy egy vékonyka napsugár beférjen rajta. Mikor Napsugárka még egyszer kidugta fejecskéjét búcsúzóul, és meleg kezét a Hókirály felé nyújtotta, az egy különösen nagy hópelyhet tett belé. Mintha egy csodálatosan finom csillag fénylett volna a tenyerén. Napsugárka eleresztette, hogy szépen letáncolhasson a Földre.

-          Most meg vagy elégedve? – kérdezte mosolyogva a Hókirály.

-          Nagyon! – felelte a kis napsugár.