Kosztolányi Dezső: A gyászruhás nő

Sápadtan nézte a vihart. Reszketett. Kitekintett az ablakon, s látta a tölcséresen hullámzó porfelleget, hallotta a hajlongó fák nehéz sóhaját. Remegő kezekkel csukta be az ablaktáblákat.

A szegényes, tiszta szoba egyszerre besötétedett. A homályban a kis asszony alig látszott, amint összetörten egy kopott fotelben ült, s gondosan lesimított fekete hajában megcsillant néhány korai ősz hajszál éles fénye.

Künn különös, sárgásbarna homályba borultak az utcák. A tükör a szoba piszokszerű derengésében zöldnek látszott.

A felhőket a villámok piros és kék pántlikával szegték körül.

A május délután hideg sötétségében a házakban remegő kézzel gyújtották meg a gyertyákat, és imádkoztak.

A gyenge asszony fázva nézte a fergeteget. A szobában csak fehér arca, nagy, ijedt szeme világított. Szinte semmivé zsugorodott össze, ha néha az ég erősebben dörrent meg, s a mennydörgés a bérház kőbörtönében öblösen hahotázva visszhangzott. Könyörögve nézett az égre, mintha kérdezte volna, vajon mi jön még? S a mozdulatairól, bútorairól, ruháiról fájóan sírt le a panasz, hogy nincs senkije, és ezer és ezer ember között egyedül, egészen egyedül van. Csak egy sárga, életunt kanári csipegett a kalitkájában.

A vihartól különösen félt. Ez a háborgás a beteljesedés, a harag, az utolsó szó. Mindig attól tartott, hogy egyszer villám sújtja le. Ha megdördült az ég, járása bizonytalan lett, mint a szívbajosoké.

Ideges éjszakák után gyakran az utcára is félt kimenni. Azt hitte, hogy összedőlnek a házsorok, mihelyt kilép a kapuból. Minden emberhez bizalmatlan lett. A villamosokat már messziről kikerülte. Hajóra világért sem szállt volna.

Reggel fölkelt, megmosdott, és hosszasan fésülködött. Leült egy tág, ódivatú karosszékbe, s mozdulatlanul nézte a sárga fényt.

„Mennyi  minden történhetik egy nap alatt! – mondogatta magában. – Ha az ember így reggel elgondolja…Mi lesz este? És egy év múlva?...Tíz év múlva?...És száz év múlva…”

Erre a gondolatra megnyugodott. Fázékonyan húzódott össze fekete pamutkendőjében.

De nem tudott sem nevetni, sem sírni. Mikor a férje meghalt, akkor sírt utoljára. Ájult tagokkal roskadt a virágos koporsóra, s karjaival átölelte. A halottvivő szolgáknak úgy kellett elhurcolni onnan.

A halál egész lopva jött hozzájuk. Akkor, midőn legkevésbé sejtette. Szeptember végén egy mosolygós napon szüreten voltak az urával. Az urak többet ittak a kelleténél, s a férje estefelé boros fővel elaludt a hideg füvön. Tüdőgyulladást kapott, s huszonnégy órára rá meghalt.

Akkor ő még fiatal volt. Cseresznyedíszes nyári kalapot hordott, és fehér fogait villogtatva nevetett.

Két árvával egyedül maradt. Remegve ölelte magához mind a kettőt. Az egyik nagy, szőke és álmodó volt. Izmos és sovány fiatalember. Azok közül, akik oly szépek és tökéletesek, hogyha rájuk tekintünk, szinte féltjük őket valami ismeretlen, nagy szerencsétlenségtől, mert lehetetlennek tartjuk, hogy ennyi tökéletesség sértetlenül maradjon a földön. Az álmodó szőke fiút egy buta szerelem söpörte el. Egy átdorbézolt éjszaka után főbe lőtte magát.

Aztán jöttek újabb csapások. A gyenge asszony megroskadt a nehéz gyászfátyol alatt, járása lassú lett, hangja panaszos. Összetett kezekkel várta a halált. Érezte, hogy jő.

Alig egy hóra levelet hoztak neki. Katona fia leesett a lóról. Tátongó koponyával hozták haza. Hosszú haján szivárgott az agyvelő. Már minden késő volt.

A sápadt asszony földszínű arccal, némán térdre rogyott.

Azóta félt mindentől és mindenkitől.

Az emeletről, honnan a fekete díszruhás, durva, vörös arcú emberek olyan nehezen lihegve cipelték le a koporsókat, a csúnya, utálatos emeletről, leköltözött a földszintre. Aztán otthagyta a fővárost, és vidékre utazott. Ott sem volt maradása. Egyik városból a másikba futott. Majd falura ment. Hiába. Úgy érezte, hogy még a vonaton is a háta mögött ül a fekete árnyék. Sehol sem bírt szabadulni tőle. Bizalmatlan és ideges lett. Arca hosszúkássá, egérszerűvé vált. Haja is kezdett hullani.

Végre írt öccsének, hogy hozzá megy lakni, keressen a közelében egy világos lakást. Ott talán megnyughatik.

Két nap múlva leutazott hozzá. Az állomáson várt reá. Hosszan, némán ölelkeztek. Boldogok voltak. A sápadt asszony valami zord örömet érzett. Mi történhetik ezután? Semmi, semmi.

Öccse a nyugalmas vidéki város főutcáján lakott, a bérházban bolthelyiségek. Itt, az első emeleten volt az ő két szobája is. Már távolról látta világos ablakait.

A háziak finom vacsorával várták. Egy piros arcú és kedélyes tiroli nő vitte a szót, aki az egész világgal szeretett volna barátságot kötni. Bort ittak és tréfáltak. A sápadt asszony fázékonyan sütkérezett a lámpafényben.

Éjfélig beszélgettek együtt. Azután aludni mentek.

Mikor magára maradt a két testvér, az özvegy izgatottan fordult öccse felé:

-          Kérdezni valóm van tőled.

A hátsó szobába értek. Az asszony halántékai lüktettek. Szaggatottan lélegzett. Valami nehéz sejtelem feküdte meg a mellét.

-          Micsoda házba vezettél engemet?

Öccse zavartan nevetett. Elpirult, vállat vont.

-          Miért kérdezed?

-          Mikor feljöttem, láttam mindent.

Nem merte tovább folytatni. A házban, abban a házban, amelybe beköltözött, egy sírkőraktár volt. Öccse összerezzent, aztán szórakozottan egy cigarettára gyújtott. Sápadtan néztek egymásra. Végül megszólalt az öccse. Valamit dadogott. Próbálta megnyugtatni. Csúfolta babonás hiedelmét.

A házban már mindnyájan aludtak. Egy ajtó a csendben fájdalmasan sóhajtva nyílt ki. A szűk, sötét csigalépcsőn, kezében egy gyengén lobogó lámpával valaki csendesen ment le.

A gyászruhás nő megsemmisülten ült le egy kerevetre. Öccsére tekintett. Az erős férfi megijedt. Szájából kiesett a cigaretta.

Egész éjjel álmatlanul hánykolódott a tüzes ágyon. A lakás barátságtalanul idegen volt, a párna kőkemény. Mély hangon, idegenszerű komolysággal ütött a falióra.

Szürke hajnalban már talpon volt. Minél hamarabb ki akart menni ebből a házból, hol a halottak emlékkövét csiszolják, és a halál nemtőjének faragnak fantasztikus, szomorú és fehér márványszobrokat. Kiment a tavaszi napfényben fürdő utcára. Most kissé megnyugodott.

Csakugyan volt ott sírkőraktár. Valóságos kőerdő meredt felé: kis és nagy keresztek, fordított fáklyájú, búsuló nemtők, síró angyalok, csonka piramisok. Az ajtóban egy kék zubbonyos munkás fáradtságosan véste ki a betűket a kereszt márványlapjára. A véső hangja messzire elcsengett.

Az asszony megállt, széttekintett.

Egyszerre azonban valami rettenetes történt. Nem akart hinni a szemének. Pár lépést tett előre, hogy jobban lásson. Az üres bolthelyiségbe, a sírkőraktár mellett közönyös arccal hurcolkodott be egy koporsós.

Futni akart. Érezte, hogy menekülnie kell. Robogó vonaton, tengeren száguldó villámgyors hajón. Gyökeret vert a lába. Azt hitte, hogy mindjárt megfullad. De azért mindent látott. A szolgák sorra hozták a székeken a szemfödős koporsókat, a posztóterítőket, az aranybojtos halotti sapkákat, az inasok pedig izzadva cipelték a ravataldeszkákat és az ezüst gyertyatartókat. Az üzletben egy deres hajú úr önelégülten tárgyalt egy síró özveggyel.

Most az összes kétségbeesése, évek némasága, és félelme mozgássá változott benne. De egy lépést se bírt tenni. Az égre nézett üres szemeivel, aztán a telhetetlen, koporsóéhes földre. Fáradtan mosolyogva lihegett, mintha a kőkeresztek, a nehéz ezüst koporsók mind mellére nehezedtek volna. Fülében távoli mély vizek moraja zúgott. Hallotta a nagy hullámok rohanását, melyek száguldozva jönnek, s elnyelnek mindent, mindent.

Leroskadt.

S ott, az égő napsugárban, a tavaszi láztól hangos utcán olyan volt ez a gyászfátyolos test, mint egy széttaposott fekete rongy.