Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint
valami hegyes, gonosz aranytű.
A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a
fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szeméhez, aki csak
bámul a porba, és nem lát.
Távolabb a huszárok lovardája, melynek eresze már ad
valamicske árnyékot, a gyep, melyen pitypangok nőnek, méhek, darazsak
zümmögnek.
Lélegzetünk ki-ki hagy. Akár forró fürdőből jönnénk, testünk
izzik, kezünk reszket. Néhányan – tíz-tizenkét éves gyerekek – tornaingben,
gumicipőben, harcra készen várjuk a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula
örömétől. A világ: egy sárga szédület.
A lovarda eresze alatt összedugjuk fejünket, lüktető
halántékkal hallgatunk. Mikor elharangozzák a delet, a törvényszék hűvös
kapualjából – mindig pontosan – kiduzzad a kövér bíró hordószerű potroha.
Egyikünk elordítja magát:
- Jön
a kövér bíró.
Odalapulunk a lovarda kapujához. Nemsokára összerezdül az
aszfalt, ami azt jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat, s
már itt van. Porszín nyári ruhát visel, domború hasán vastag aranylánc, ujján
zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.
Homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték.
Vakondok-szeme hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de
félünk, s a gégénk úgy összeszorul, hogy nem bírunk kiáltani. Csak akkor
kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk, mint egy gőzmozdony. Valaki
fölragad egy göröngyöt.
- Vágd
utána – bátorítják az illetőt. – Üsd agyon.
A göröngy magas ívben röppen feléje, széttöredezve fröccsen
szét a porban. A szeplős Torday, kit az iskolában „pulykatojásnak” csúfolunk,
fölajzza parittyáját, s utána küld még egy színes kavicsot. A kövér bíró
hátrafordul. Hunyorog a napfényben, aztán tovább gurul. Mi kuncogva, dühös
álpátosszal fogadkozunk:
- Ha
legközelebb erre jön, nem viszi el szárazon. Ezzel verem be a fejét.
A napfényben egy kézipisztoly vasagya villan meg. Mindnyájan
elhűlünk, de boldogok vagyunk, erősnek érezzük magunkat.
2
Utáltuk a csúnyaságát, gyűlöltük a betegesen püffedt
kövérségét, ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.
Sohasem láttunk ilyen torz embert. A lábak búsan tartották a
potrohot, a törzs beleveszett duzzadó, virágzó hájába, melyből csak kopasz feje
látszott ki, mint egy minden pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc
közepén pisze, tömpe orrocska szomorkodott, mely – úgy tetszett – pityeregve
vádolta a természetet, hogy egy embert így megcsúfolt.
Részvétet nem éreztünk iránta. A varangyos békát éppúgy
gyűlöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.
3
Egyszer délután arról vitatkoztunk, hogy mitől hízott meg
ennyire a kövér bíró.
- A
kövér bíró – mondta Pali – ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az
anyja süti nyárson.
- Hát
van anyja? – kérdeztük, s a társaságon hirtelen moraj futott végig.
- Van
hát – erősgette Pali. – Vele lakik együtt, itt a Tűzoltó utcában. Én ismerem.
Ha akarjátok, mindjárt elvezetlek benneteket.
Elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk,
hogy bátor, nemes daliák az ellenséget tulajdon fészkében keresik fel, s ott
számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg közeledtünk a csendes, zöld
zsalus ház felé. Palit előreküldtük. Pár perc múlva röhögve jött ki:
-
Gyertek.
4
Először a hűvös tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet
színes üvegkapu választott el az udvartól. Benn kőrisek, jázminbokrok között, a
hinta mellett, a padon egy sovány, bánatos nénike kötött.
Még viszketett a torkunk a nevetés ingerétől, de a nénike
megsimogatta a fejünket, s mi kezet csókoltunk neki, mint az édesanyánknak
szoktunk. Mély, aranykarikás tányérokon almát, körtét tett elénk. Palit
felültette a hintára.
Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, mert valaha, mikor
iskolába járt, nagyon szeretett hintázni. Sok mindenről beszélt még. Hogy féltette,
hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival, hogy megnótázott, megtáncolt a kis
lurkó, ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény
volt, és micsoda táncos. Nem akadt nála különb madarász sem.
- Úgy
ám – ismételgette -, az én fiacskám is madarászott – és sóhajtott. – Az idő
múlik.
Maga elé nézett. Mi pedig őt néztük. Azzal jöttünk ide, hogy
valami tréfát csinálunk a kövér bíróval a saját házában, de a kedvünk elzápult,
a kánikula hőségében fáztunk.
-
Meséljen még, néni – mondta Pali, álmélkodva.
A néni most rápillantott.
-
Ejnye – szólt -, de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni?
Bement a szobába. Kihozott egy csomagot. Ruhák voltak abban.
Cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák. Meg egy tornaing.
- Ez
mind az övé volt – mondta a néni. – Ez az ingecske is. Nézd, éppen illik rád.
- Ez
is? – kérdezte a Torday gyerek, s egy zöld lepkefogót emelt föl.
Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, mely a kapuban a
torkunkban bizsergett, most csiklandozó, orrcsavaró zavarrá savanyodott, s
pityergőssé torzította arcunkat. Kézről kézre adtuk a lepkefogót.
5
A fák árnyában állottunk. Néhányan a hintára szálltak,
sikoltottak, bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól éreztük magunkat.
Valami fojtogatta torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor
az ember először nem bír aludni, s észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak, és
jobban fáj, mint másnak. Az irgalom tündére szállt közénk, melyet eddig még nem
ismertünk, s egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró
is gyerek volt, olyan mint mi, madarászott, hintázott, és lepkéket fogott.
Amikor ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek.
Arcunk megöregedett, szemünkben az élet minden misztériuma ült. Álltunk egymás
mellett, némán.
Egy dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül –
abbahagytuk. Fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró
fű szagától.
6
Én a falhoz támaszkodtam, s lehunytam a szememet. Kék mezőt
láttam, melyen egy kis virgonc gyerek hajadonfőtt ugrál, kezében a zöld
lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.
Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára.
7
Forró és fekete volt az éj.
A sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.
- Jó
estét – szóltunk, és illedelmesen leemeltük sapkánkat.
- Jó
estét – mondta a kövér bíró, mint a testvérünk, s ő is leemelte szalmakalapját
Este sokáig nem tudtam elaludni kis ágyamban. Amikor
elaludtam, azt álmodtam, hogy a kövér bíró kék szalagos gyerekpólyában sír, és
szomorúan rám mered, mint egy nagy-nagy pufók baba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése