Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét,
aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött, és olyan erős
volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmúlt időkben vasárnaponként
láttuk őt a régi székesegyház körül a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni.
Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül, és Stolniczky mindegyikkel
barátságot tartott. Vasárnaponként kora reggel meglátogatta őket, és néha még a
délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen
vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben,
nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenybe
burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi székesegyház tájékán, a
girbegurba utcák és pohos kanonokházak között olykor az orgona hangjához
hasonlított.
Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred,
amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett
volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szarajevó
tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan
szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát
ivott ezen a napon, ami nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt
ellenség útszélen folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az.
Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a
golyók, rövidet pukkantak a fegyverek, és apró lángok csaptak föl a
sötétségben.
Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a
szitkozódó öregembert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák
torkába, egy vérsugárba fulladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról, és az
öreg arca felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek
sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a
fejét, s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.
A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott
ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek,
borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte, s éjjel fölriadt álmából:
hörgést hallott az ágya alól. Komolyan megbetegedett, s csakhamar megkapta, ami
után vágyakozott: a penziót.
Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis
budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott mintha hazamenne. Igen ám,
de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az
újságokat, és az újságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a
furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták, és midőn
letelepedtek a kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg
bosnyák megöléséhez.
Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a
civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy
dicsőséget keressen. Részeg volt a pálinkától és a vértől. Sietve hagyta el a
kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.
A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek,
kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén
lovagoltak nemrégen.
- A
boszniai hős! – kiáltották.
Estére a Duna-parti korzóra cipelték, ismeretleneknek
eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.
Stolniczky hajnalban csomagolt, és szinte szökve távozott el
a barátságos polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek
növekedésében, a budai kertek tavaszában, és esténként együtt zenélt vagy
regényt olvasott a családdal.
Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok,
akiket eddig csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.
-
Derekasan viselte magát kapitány úr.
A kiskocsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy
napon így szólt a gazda a feleségéhez:
-
Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.
Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s
többé a kiskocsmába sem lépett be. Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol
senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák
haldokló hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell,
Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öregembert megölte. Fájt, sértette,
megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang
meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!
Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került?
Senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban, és nagyon szerette az
ótemplomot. Senki sem ismerte múltját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt
szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott
katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek
köszöntötték az utcán.
Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girbegurba
utcán haladt át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.
-
Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról, és az asszonyok őrült
kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten
becsukták a menekülők előtt.
Egy szegény asszony – bizonyos Kovács özvegye – három
gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves
leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró,
mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket.
Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.
A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát, és
elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a
másik kicsinyt a karjából.
S e percben feltűnt a veszett kutya.
Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhúzott
farokkal, tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem. Egyenesen
a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára sikoltó anyának
tartott.
Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől, és botjával
fejbekólintotta az ebet. Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.
A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühösen
támadott, a bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az
ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és
ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében.
Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést
Stolniczky kapitány az ágy alól. Sőt, új ismerőseinek bevallotta, hogy részt
vett a boszniai hadjáratban.
A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte
magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek
között érzik jól magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése