Kosztolányi Dezső: A szerb

1

Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.

Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelíd fiú volt. Mikor jókedve kerekedett – csendesen és nagyon szomorúan -, benyúlt a zsebébe, kihúzta a revolverét, s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymás után hatszor.

Dicsérte a mértéktelenséget. Néha azonban hajnalfelé holt részegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumoshordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás bandával kocsizott végig a kisvároson, a rézmuzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delírium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.

Évekig nem olvasott semmit. Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egy egész könyvtárat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kultúrától. Fáradtan járkált, és ásítozott.

Egy dekadens költőt olvasott a bácskai porban. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést, s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva.

2

Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire, s hozzá egy piros vizeszsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és rossz zsömlét eszik hozzá.

-          - Barátom – mondtam -, te valóságos életművész vagy.

Lenkék szeme felragyogott.

-          - Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a pálinkát.

Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Úgy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit, hogy kell enni, későn feküdt, és későn kelt, amint az életművésznek illik.

Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is, s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig mindennel meg volt elégedve, és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igenmondó.

3

Általában mindent dicsért. Nagyon dicsérte a vendéglőjét is, ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.

Egy külvárosi szurdékba vezetett el, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve, és émelyítően fojtott káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kívül ez volt kiírva: Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni. Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomorúan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga vagy postás – szemén fekete okuláré -, és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot. Bogumil szeme felragyogott:

-          - Mit szólsz hozzá?

Nem volt szívem elrontani gusztusát, s hagytam, hadd rendeljen helyettem is.

-          - Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.

Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.

-          - Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a népművészetet.

Megtörölte a száját, s aztán folytatta:

-          - Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket, és nem tudják, mire.

A vacsora végén csettintett a nyelvével:

-          - Várj, most jön a java.

Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy húszfillérest.

-          - Szereted a zenét?

Bólintottam. A húszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a Lohengrin nyitány-ra. Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.

-          - Wagner…A germán félisten…A német tölgyerdők zúgása…

Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel, s hogy szerette, abban nem kételkedtem. Egyszer azonban elvétette a számot, s a Wagner-nyitány helyett a Ladi-ladilom-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezúttal is áhítattal mondta:

-          - Wagner…A germán félisten…A német tölgyerdők…

4

Az életében két korszakot különböztetett meg: az egyikben mindenre rászokott, a másikban mindenről leszokott. A rászokás is a leszokás is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt, és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.

Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.

-          - A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta, és rágyújtott egy keserű és erős britannikára.

Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus korszakhoz, a szőlőhöz, a korai felkeléshez, az evéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokhat. Felemelte az élete standard-jét. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Makart-csokrokkal – ékesített fel.

-          - Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.

Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az új eseményekről.

-          - Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar egyszerűen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.

Máskor ezzel lepett meg:

-          - Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az Antialkoholisták Egyesületébe.

Egy hónap múlva ezt újságolja:

-          - Tudod mi az újság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőlőről is…

A lakást otthagyta, és újat bérelt.

-          - Láttad az új szobám?

-          - Remélem szép.

-          - Mese.

-          - Nagy?

-          - Terem.

Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyílt, és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti a kellemes és misztikus félhomályt. Különben is ez jót tesz a szemnek. Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték boldogabb ülepek. Kinyitotta az ablakot.

-          - Végy lélegzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. Micsoda?

Lélegzetet vettem a kedvéért.

-          - Mélyebben. Így, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.

A vaksi félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott, s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon, s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.

5

Miről szokott még le? Mindenről, mindenről leszokott.

Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.

-          - Voltál orvosnál?

-          - Nem.

-          - Miért nem mégysz hozzá?

-          - Majd elmúlik.

-          - De ha megvakulsz?

-          Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájós szemem, s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.

Szóval erről is leszokott.

6

Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.

7

A halála éppoly különös és érthetetlen, mint az egész élete. Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párizsba. Nagyszerűen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult, s már sietett haza, hogy elmesélje új impresszióit a grisettek-ről, a midinettek-ről, a rendőr fehér botjáról, melyet a forgalom könnyebb lebonyolítására az összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.

Minden be volt már csomagolva, s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibriszíneiben.

Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára, s megcsiklandozta talpát.

-          - Nagyszerű napom lesz.

Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott fel, amit ott vett. Csakhogy a cipő kissé szűk volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevard-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy, és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szűk cipőben jár, végre a párizsi divat nem tűri a kényelmet. Aztán valamikor gyermekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szűk cipő erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szűk cipőben járni?

Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben. Egyszerre esni kezdett az eső.

-          - Sebaj – mondta - , ez frissít. Áldott májusi zápor.

A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztől. Elindult a montmartre-i ház felé, ahol kedvese lakott, egy öreg és sárga hajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kígyózó falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett, és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszúrja. A táncosnő nem volt otthon.

Bogumil legényesen, fütyürészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Párizs ezerszínű lángjai. Hűtlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta, kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis, kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.

-          - Mademoiselle – fuvolázta Bogumil, és beszélni kezdett.

Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért mert franciául beszélnek -, összezavarodott, s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.

A leány nevetett, szó nélkül továbbment.

Bogumil csendesen elmaradt mellőle.

-          - Kedves – mondta. – Párizsi szokás. Remek kaland.

Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, agyonnyomorította ujjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hidak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé. Mámorosan indult el a szállodájába.

Amint azonban átrohant a körúton – hirtelenül és váratlanul – elütötte egy automobil.

8

Leesett a földre.

Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált, s egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szűk a cipő a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának, s még ott a földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget leszámítva – sikerült. Az autóbusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, alázatosan. A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit. Talán ezt:

-          - Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült teljesen.

9

Úgy látszik, de nem egészen biztos.

Bogumil szörnyethalt.

A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza. Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája, s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint, és az ínye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmoznék. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.

10

Letöröltem a könnyeimet.

Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.