Majthényi György: A vadlúd

Már estére járt, amikor a vadlúd azt vette észre, hogy elmaradt a seregtől és bármerre fordult, nem látott egyet sem testvérei közül. Fáradt volt az egésznapi szárnyalástól s mivel a földön vizet pillantott meg, leereszkedett és azt gondolta, hogy majd másnap jókor utrakel és utoléri testvéreit.

Ahogy a földre ért, egész csapat házilúd vette körül és barátságosan körülgágogta.

-         Nini, milyen furcsa ruhája van és mégis egészen olyan, mint mi – gágogta az egyik.

-         Honnan jössz ilyen fáradtan és hová mégy? – kérdezte a másik.

-         Kitől tanultad a repülést? Bizonyára csak a szomszédból szöktél ugy-e? – fordult hozzá a harmadik.

A vadlúd alig tudta, hogy kinek is válaszoljon előbb. De végre is szép sorjában elmondta, hogy messze északról jön, ahol már jéggé dermedtek a nagy vizek és ilyenkor testvéreivel minden esztendőben délre húznak, hogy a telet melegebb vidéken éljék át. Elmondta azt is, hogy maga sem tudja, miként maradt el testvéreitől.

-         Ha megengeditek, itt hálnék valahol, hogy reggel testvéreim után indulhassak – mondta végül.

-         Egészen helyesen beszél – felelte a fehér ludak egyike. – Csak hálj meg itt köztünk, hiszen rokonok vagyunk és szivesen látunk. Különben is nagy szerencséd van, mert ez a leggyönyörűbb vidék a föld kerekén és roppant kár volna, ha holnap tovább utaznál.

-         Igen, igen, maradj közöttünk. Hogy egy kicsit szürkébb a ruhád, az nem tesz semmit – mondták a többiek is.

A vadlúdnak igen tetszett a dolog s miután még egy darabig elcsevegett uj testvéreivel, a nádba bujt, szárnya alá dugta a fejét és elaludt.

Reggel megint csak marasztalni kezdték a fehér ludak:

-         Maradj közöttünk, hiszen itt sincs hideg télen. Ugy megszerettünk, hogy fájna, ha elmennél közülünk. Messze vidékeket bejártál, sok ujat mesélhetnél nekünk, míg mi az itteni dolgokkal fogunk mulattatni.

A vadlúd sokáig habozott, de végre engedett a rábeszélésnek és fehér testvéreivel maradt. De mivel éhes volt, szárnyra kelt, berepült a víz közepébe és este került csak haza.

Fehér testvérei szemrehányással fogadták.

-         Hol jártál, hiszen egész nap nem láttunk?

-         Élelem után jártam – felelte a vadlúd.

-         Mirevaló ez? Hiszen itt a jó füvecske és este a gazda-asszonyunk mindig eleséget szór nekünk s abból neked is jutna.

-         Én már igy szoktam meg világéletemben – mondta a vadlúd.

A fehér ludakat roppant elbusitotta ez a dolog, mert csakugyan nagyon megszerették a vadludat.

-         Telepedj le nálunk – szóltak egy napon ismét a vadlúdhoz – és élj hozzánk hasonlóan.

A vadlúd kiterjesztette két szárnyát.

-         A szárnyaim visznek…Pedig nagyon megszerettelek én is benneteket. Szivesen maradnék veletek naphosszat, de ha meglátom a nagy vizet és kiterjesztem a szárnyaimat, akárhogy is szeretnék maradni, repülnöm kell. Pedig sokszor gondolok rátok napközben és sajnálom, hogy nem vagyunk mindig együtt.

Ekkor az egyik öreg lúd igy szólt:

-         Ha csak az a hiba, hogy a szárnyaid visznek, azon könnyü segiteni. Kitépjük az evezőtollaidat és akkor, akarva, nem akarva, velünk kell maradnod, mert nem fogsz tudni repülni.

A vadlúd ezen is sokáig gondolkozott. Végül belátta, hogy ezek most az ő családja és beleegyezett. A fehér ludak ekkor nekiestek, kitépdesték szép hosszu evezőtollait és ettől fogva a vadlúd velük maradt estétől reggelig, reggeltől estéig is.

Az ősz mindjobban a télbe ment s reggelente nagy köd feküdte meg a nagy tavat. A hideg már erősen csipett s az erdő meg a nádas lakói nehezebben találták meg élelmüket. A nádasban róka bukkant föl s miután kiszimatolta a ludakat, óvatosan kerülgetni kezdte őket, mivel már igen csak fájt a foga valami jó kiadós pecsenyére.

A ludak éppen valami bőrdarabot találtak és azon vitatkoztak: a gazdasszony cipője sarkáról vagy a boci nyakszijáról való-e, amikor közéjük rontott a róka. Egyszeribe szétröppentek mind, csak a vadlúd maradt tehetetlenül a róka körmei közt.

-         Segitsetek! – sikoltotta kétségbeesetten a fehérek után, akik hanyatt-homlok menekültek.

-         Hogy tudnánk mi a rókával szembeszállni! – felelték.

-         Hiszen, ha repülni tudnék! – sopánkodott a vadlúd. – De ti téptétek ki a tollaimat, hát most segitsetek rajtam.

-         A ludak törvénye: kiki magának! – gágogták már messziről a fehérek.

A vadlúd előtt még egy pillanatra fölvillant az északi tengerek partvidéke, a régi fészek, testvéreinek mérhetetlen serege, amely dél felé huzott a szürke égbolt alatt. Azután elsötétedett előtte minden és nem emlékezett többé semmire.

A róka megette.