Mézes János: A megbőszült bika meg a kis puli

 

A megbőszült bika ugy rohant be a kastély parkjába, mint valami tűzokádó sárkány. A nehéz vaskaput olyan könnyüszerrel billentette be, hogy mindössze az egyik ólomgomb lapult meg az egyik szarva hegyén. A szeme szikrát szórt és rémes bömbölése vad ütemességgel ismétlődött.

Riadt emberi hangok verődtek át a kerítésen:

-         Elszakitotta a két láncot és holtra tiporta a gulyást!

A kastély mögül emberek óvakodtak elő. Kezükben vasvilla vagy hosszu nyelű csáklya.

A bika közelébe azonban nem merészkedik senki, pedig tudják, hogy a hatalmas grófi család szeme rajtuk. Néhány gyámoltalan vadászkutya csahint-vakkint, amig az egyik a bika szarvára nem kerül. Azt az erkély széléig dobja fel, mint a labdát.

A szép grófkisasszony hangosan sikolt:

-         Hektor! Szegény Hektor!

Az ő kedvence volt.

A gróf puskáért szalad, de kezében remeg a fegyver az izgalomtól, ahogy a dühödt állatot célba veszi.

-         Valamelyik kutyád lövöd agyon, apa – siránkoznak neki és kérlelik.

…És ekkor a kastély kapuján egy lovas vágtat be. A gulyás számadó. Nagybajuszu, öreg magyar. Olyan nyugodt, akár az öreg Toldi volt. Lova is egykedvüen lépked a bika felé. Csak a kis puli kutya tekintget élénken a bika irányába és le akar ugrani a gulyás öléből. De elcsitul az öreg szavától:

-         Várj, Bagó! Közelebb megyünk!

S a kutyát marcangoló bikához érnek. Az csak most veszi észre őket, ahogy a Bagó előtte terem és rávakkant:

-         Vau! Vau!

-         Vezesd be, Bagó! – mondja egykedvüen a számadó.

És a megvadult bika remegni kezd, mint a nyárfalevél. Egy pillanat alatt kezes bárány lesz belőle. Akkor már előbujnak az emberek is. S a kis Bagó megy elől és a bika követi a jászolig, ahol a láncot elszakitotta.

Uj láncot keritenek elő és a számadó olyan nyugodtan köti oda, mintha semmi sem történt volna.

-         Hogy lehet az, hogy ez a kis puli ugy meg tudta fékezni azt a hatalmas nekivadult barmot? – kérdeztem a gulyástól.

Az öreg számadó közönyösen nézett végig rajtam.

-         Egyszerü a magyarázata, uram – felelte. – Mikor uj bika kerül az uradalomba, mindig megharaptatjuk észrevétlenül az alsó lábszárát, a csülkéhez közel, valamelyik betanitott pulival. Az a harapás hetekig ugy fáj neki, hogy sohasem feledi el azt a pulit, amelyiktől kapta. Mikor azt meglátja, kezes bárány lesz belőle még ha hétfejü sárkány volt is néhány perccel előbb…

Ha nem láttam volna mindezt, el se hinném.