N. László Erzsébet: Karácsony fényei

Élt egyszer régen Szeged külvárosában egy igen gazdag, de fösvény mézeskalácsos és gyertyaöntő. Még a nevére is emlékszem, ahogyan nagyapám a történetét mesélte: Gazda Gergelynek hívták. A kirakat telis-tele volt szebbnél szebb mézeskalács szívekkel, cukros szirupba mártott, mandulával díszített aprósüteményekkel. Csak úgy kínálták magukat a különféle színes gyertyácskák, és a csillogó díszek. Karácsony előtt az üzlet zsúfolásig megtelt vevőkkel.

Gazda uram szomszédjában egy szegény, sokgyermekes család lakott, ahol az apa már jó ideje beteg volt, emiatt nem is dolgozhatott. A karácsony este egyre közeledett, ezért hát a szegényember kiment az erdőbe, kivágott egy fiatal fenyőfácskát. De bizony semmijük se volt, amit ráaggathattak volna. Ezért a szegényember - nehezen bár -, de elment a mézeskalácsoshoz.

- Adjon Isten jó estét, Gazda uram - köszöntötte illendően. - Kéréssel jöttem: adna-e pár színes gyertyácskát, meg egy kevéske mézeskalácsot a fára.

- Semmi akadálya, ha megfizeted az árát. De hitelben nem adok senkinek...!

- Márpedig én éppen azt akartam kérni kegyelmedtől, hiszen tudja, hogy beteg vagyok, és nem tudok dolgozni. Adja ide hitelbe a karácsonyfára valót, gondoljon a gyermekeimre...!

- Menj Isten hírével, és hagyj engem békén! - mondta a gazdag Gazda szomszéd, azzal kinyitotta az ajtót...

A szegényember kétszer sem mondatta magának. Fellélegzett, mikor betette maga mögött az ajtót. Kint nagy pelyhekben hullott a hó. A legidősebb fiúcska, Ferke futott apja elébe:

- De gyönyörű a Gazda bácsi kirakata, ugye apám? Hogy csillog a sok dísztől a karácsonyfa...

Az ember megsimogatta a kisfia fejét:

- Közelről nem is csillog olyan szépen, mint innen az ablakból. Majd nézzük ezeket az apró, fehér csillagokat - a hópelyheket, azok is szépek. Látod, milyen vígan táncolnak, ahogy a szél fütyül nekik...?

Fájt pedig a szíve a jó embernek, de hát mit tehetett? Az igazság az, hogy ő sem tudta levenni a tekintetét az angyalhajjal díszített, színes gyertyákkal ékes, csillogó karácsonyfáról, ami hivalkodva állt a mézeskalácsos kirakatában.

Eközben odaát a fukar gyertyaöntő becsukta üzletét, és beült karosszékébe, onnan nézte-nézte nagy megelégedetten a kirakati karácsonyfát...De mi ez? A fenyőágak megrezzentek, és a gyertyák sorban eléje libegtek - lángjuk árnyéka hatalmasra nőtt a falon.

- Fösvény, irigy ember fáján nem világítunk! - rebegték sorban és sercegve kialudtak. - Ha ilyen szívtelen maradsz, sohasem lesz igazi karácsonyod...

A gyertyaöntő hirtelen felriadt: sötét volt körülötte, a gyertyák tövig égtek. Megsimogatta a homlokát: valami homályos sejtelem markolta meg a szívét. Ha másnak nem, a gyertyáinak csak hinnie kell - gondolta megrendülten -, hiszen az ő teremtményei. Ő az uruk, a gazdájuk, azért szóltak hozzá...

Igazatok van - felelte gyertyáinak a gyertyaöntő. Nem..., nem akarok olyan lenni, amilyennek hisztek...

Gyors mozdulattal meggyújtotta a mennyezetről függő lámpát, és kosarat keresett. - Ezt is, ezt is, no még ezt is! - dünnyögte a fogai között. A teli kosarat pedig letette a szegényember ajtaja elé és bezörgetett. Aztán sietve visszatért az üzletébe, és ablakából nézte, hogyan gyulladnak ki odaát a fények - karácsony fényei. És látta a boldog gyermekarcokat, amint ujjongva, tapsolva vették körül a csillogó fenyőfát. A tűz - ami már csak parázslott -, most vidáman dudorászni kezdett a kályhában, és magasra csaptak a lángok. Egyszeriben barátságos meleg árasztotta el a szobát. A gyertyaöntő már nem fázott.

A szállongó hópelyhek, mint pajkos kis csillagok, benevettek a kirakatablakon.