A kis fenyőfa nagyon-nagyon bánatos volt. Megkérdezte jó anyukája:
-
Hát neked mi bajod, kicsikém?
Erre elmondta a kis fenyőgyerek: azért búsul, mert senki sem örül neki. Ha
az almafát nézi tavasszal, az olyan gyönyörü, a rózsaszin virága odacsal minden
méhet, és az emberek megállnak alatta és gyönyörködnek benne és ősszel tele van
gyümölccsel: de nemcsak az alma, a többi gyümölcsfa is, cseresznye, meggy,
barack, körte és mind…De neki se tavasszal virága, se ősszel gyümölcse, ez
mégis csak kétségbeejtő, mert igy az életnek semmi célja nincs.
A fenyőmama azzal vigasztalta:
-
Eljön még a te időd is, nagy szereped lesz még
az életedben, sokkal több örömet fogsz szerezni felnőttnek és gyermeknek
egyaránt, mint a gyümölcsfák.
A fenyőcske várt, várt türelemmel: szép sudár, magas fenyővé fejlődött.
Egyszer csak kora télben kivágták, vitték messzire, amig egy szép szobába nem
értek. Ott felállitották, pompásan feldiszitették, gyönyörü aranydiókkal,
ezüst-cukorkadisszel és gyertyával.
Amikor ez mind készen volt, a gyertyákat meggyujtották és jöttek a gyerekek.
Szép verseket mondtak a fa alatt, nagy boldogságukban nem is tudták, mitévők
legyenek. Folyton azt hajtogatták, hogy ilyen gyönyörü fát még nem láttak.
A fenyő büszke volt és igazat adott anyukájának, aki annak idején azzal
vigasztalta, hogy mindenkinek eljön előbb-utóbb az ideje, amikor fénylik és
sugárzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése