Páskulyné Kovács Erzsébet: Ébren álmodom

Hosszú, bús, magányos, sötét éjszakákon,
mikor a nappali zajok már sorba elülnek,
valami ősi vágy felébred lelkemben
s az álmok engem messze elkerülnek.

Úgy tudom élni, élvezni a csendet
mit sok ember gyűlöl és kerül,
ha rátapadna bársony puhasága,
már kétségbeesve menekül.

Sokak számára a lárma az élet,
zajos helyen kacagás között.
Az én lelkem csendességet áhít
és nagy-nagy álmokat a csend fölött.

Ilyenkor mindig nagyon messze járok,
gondolatom szárnyán a végtelen repít.
Országot, világot, át meg általjárok:
itt hófödte tájak, ott száz virág virít.

És mindenütt béke, béke van.
Nyugszik a föld, néma minden fegyver:
- tudom, hogy egyszer valóra válik majd,
ha önmagához méltó lesz az ember.