Regős Sándor: Magduskáék karácsonya

Egy kis házikó kis ablakát a téli szél megzörgette s a bennülő szegény asszonyt eképpen intette:

A karácsony hirnöke vagyok én,
Végigszáguldok a föld kerekén
És megzörgetek minden ablakot,
Jelezvén a közelgő szent napot!

A szegény asszony bánatos szive az intelemre nagyot dobbant és könnyei hullottak a lábai előtt ülő kisleány hajára. Magduska, a jó kis lélek, anyukája bánatát megsejtve, kendőcskéjével a könnyeit mind-mind letörölte és vigasztalni kezdte harmatos lelke minden melegével:

-          Tudom, jó anyácskám, miért hullottak könnyeid. Hallottam, amikor a szél megzörgette az ablakot és füledbe sugta kegyetlenül, hogy készülődj sietve, mert közeleg immár a szent Karácsonyeste. Azt is jól tudom, hogy mily szegények vagyunk, hogy bizony még ünnepi kalácsra sem telik. A ruhánk is kopott. Jézuska születését sem ünnepelhetjük díszben, de hidd el, ő ezért nem neheztel reánk, mert nem a ruhát, hanem a lelkeket nézi. Ne busulj hát jó anyácskám, mert ugy fáj nekem, ha könnyezni látlak.

Ám a szél zörgette egyre az ablakot s a szállongó hópelyheket meghömpölygetve, ujabb figyelmeztetésként Magduskáék ablakára sürün odafujta. Magduskának ekkor különös gondolata támadt és megkérte anyukáját, hogy engedje elmenni Gizike barátnőjéhez. Az engedélyt megkapva, nem ment Gizikéhez, hanem elindult a hólepte hosszu országuton és ment lankadatlanul előre. Sápadt arcocskájára piros rózsákat festett a csipős szél s a kavarogva szállingó hópelyhek fehér ruhát szőttek didergő testére.

Igy jutott el a távoli nagyerdőbe, ahol a fehér fátyollal bevont fenyők között egy öreg tölgyfa-feszület állott s ott, erejét veszitve, a hóba rogyott. Kis kezeit összefonva, ártatlan szemeit Jézusra emelte és buzgón imádkozni kezdett:

Édes kis Jézuska, hallgasd meg imámat!
Vigasztald meg az én drága, jó anyámat.
Jöjj el a szent estén piciny hajlékunkba,
Kérlek nagyon szépen, ne hagyjál magunkra.
Lelkednek melegét hozd el mihozzánk is
S mi a szegénységet elfeledjük máris.
Csókold meg anyukám gondterhes homlokát,
S mi áldani fogjuk lábaid nyomdokát.

Mikor Magduska forró imájának utolsó szavát is ellehelte, Jézus merev arca elevenné vált és oly meleg mosoly ült szemében, amelytől Magduskának már majd megfagyott teste ujra felmelegedett. És ekkor különös, lágyan csilingelő zene szállt feléje, folyton közelebb-közelebb érve hozzá, majd teljes szépségében kibontakozva, ott állt előtte egy csillogó, fényes aranyszán, az elé két fehér paripa volt fogva, a nyakán szépen szóló ezüst csengővel. A kis csengők szava volt az a csodaszép zene, mely Magduska felé szállott.

Amint meglepődve nézte e csodák-csodáját, megszólalt a keresztre feszített, mosolygó Jézus:

-          Áldott jó lelkedet ezzel jutalmazom, szegény, kis Magduska. Tied az aranyszán, abban találsz majd minden jót: karácsonyfát, meleg ruhát, cukrot, tortát, játékot. Ülj fel gyorsan a csillogó szánra és siess jó anyádhoz, aki jöttödet zokogva várja. Mondd meg neki, hogy ott leszek én is, magatokra, ó, hogy is hagynálak!

Magduska szeméből kicsordultak a boldogság könnyei, hogy az ő drága, jó anyjának agyonsebzett lelkére im vigaszt vihet. Leirhatatlan hálával csókolta meg Jézus lábait ott, ahol a szegek nyomán a kiserkent vér volt látható és sietve felült az indulásra váró tündöklő szánra.

A csikorgó havon versenyt száguldott a sebes széllel a két fehér paripa. A nyakukon függő ezüst-csengőcskék elbüvölő dallammal töltötték be a fehér ünneplőruhás tájat. Mire este lett, eljutottak a piciny házhoz, melyben Magduskáék laktak. Mikor megálltak a kis ajtó előtt, az aranyszán ragyogó sugarai tündöklő fénnyel övezték körül a szegényes házikót. A bennülő szegény asszony ámulva nézte a furcsa fényt, de akkor ámult el igazán, amikor a házból kisietve, megpillantotta elveszettnek hitt gyermekét a tüneménynek látszó fényes aranyszánon. Magduska pedig röpült, mint a madár édes jó anyjának ölelő karjaiba. Megcsókolta százszor a kezét, arcát, homlokát és bocsánatot kérve bevallotta, hogy nem Gizikéhez, hanem a nagyerdőbe ment az elhagyatott feszület alá, imádkozni érte. Majd elmesélte azt is, hogy mikép ajándékozta meg őket a drága kis Jézuska és hogy sietni kell, mert ő is eljön. Itt lesz nemsokára.

Bevitték gyorsan a diszes karácsonyfát, alátették a sok-sok ajándékot és imádkozni kezdtek boldogan.

Egy angyalka közben a kis ablakra szállott és lágyan zengő hárfáján imájukat felfogta, a mennybe visszasietett s a jó Istennek alázattal átadta.

Jézus pedig, a názáreti gyermek, minden Karácsonyok lelke és melengetője, láthatatlanul ott állott a karácsonyfa alatt és szerető szive melegével sugározta be az egyszerü kis hajlékot.