Selma Lagerlöf: Egyiptom pálmája

Régen, nagyon régen Egyiptom sivatagában pálma kelt. Az esztendők magasra növesztették, majd elöregítették. A vándorok mind megálltak előtte, és megcsodálták. Karcsúbb volt minden pálmánál s magasabb az obeliszknél, a piramisnál.

Állt a magányban, és pásztázta a sivatagot. Egy szép napon különös dologra lett figyelmes. Csodálatában meglebbentette levéllegyezőit. A láthatáron két vándor tűnt fel. Messze voltak, olyan messze, ahonnan a tevék is csak bogár nagyságúnak látszottak. A pálma azonban nem tévedett: valóban két ember közeledett.

Két idegen a végtelen homokon, akiket a pálma sem ismert: egy férfi meg egy asszony, sivatagi vezető, teherhordó teve nélkül. És szamaruk sem volt, vizestömlőjük sem.

-          Ezek meghalni jöttek ide – gondolta a pálma. – Eddig is csoda, hogy az oroszlánok nem ették meg őket. De hát nem mozdul itt oroszlán, még sivatagi rablók sem mutatkoznak. No, ami késik, nem múlik, s akkor sokszoros lesz a haláluk: oroszlánok szaggatják, kígyók mardossák, szomjúság epeszti, vihar megtépi, haramiák bántalmazzák. Nap égeti és félelem veszejti el őket.

Ennyit kimondani is elég volt. Gondolatait azután másfelé terelgette, ám hasztalanul: a két ember sorsa egészen lefoglalta. Igaz, a sivatagban, amit olyan jól ismert, aligha volt más újdonság.

-          Szárazságra és viharra! ( mert hogy ezek voltak a pálma ellenségei) – ez az asszony valakit visz a karján! Csak nem kisgyereket? Ezektől a balgáktól kitelik!

A vénséges vén pálma, bár erősen hunyorgott, nem tévedett. Valóban gyerek volt. Anyja vállára hajtotta fejét, aludt.

-          Még ruha sincs rajta – suttogta a pálma -, az anyja a sajátjába bugyolálta. Úgy néz ki, mint akit hirtelen kaptak fel az ágyból, mert menekülni kellett. Értem már: menekülők lehetnek!

-          Attól függetlenül balgák – suttogta tovább. – Ha már angyal nem kelt védelmükre, lettek volna inkább ellenségeik martalékai, mint a sivatagéi. Szinte magam előtt látom, hogy történt az egész.

És a pálma elképzelte. A férfi dolgozott, a gyerek a bölcsőben aludt, az asszony pedig vízért indult a kútra. De két lépést sem tett, meglátta a közeledő veszélyt. Berohant a házba, felkapta a gyereket, kiáltott a férjének, és elrohantak. Napok óta úton lehetnek, így lehetett ez, nem másként, s most már csakugyan csak egy angyal segíthet rajtuk. Annyi bennük a félelem, hogy a fáradtságot és egyéb fájdalmakat észre sem veszik. A szomjúság azonban látszik rajtuk. Jól ismerem az ilyen arcokat, a szemük szinte tüzel.

S miközben ezekre gondolt, egész törzsében remegett. Levelei összezsugorodtak, mintha láng perzselte volna.

-          Ha ember lennék, elkerülném a sivatagot – mondta. – Szinte biztos: aki idejön anélkül, hogy mély forrásokból táplálkozó gyökerei lennének, az nagyon bátor. Itt még a magamfajta pálmának is veszélyes. Ha tanácsot adhatnék, csak arra kérném őket, hogy sürgősen forduljanak vissza. Az ellenség nem árthat annyit, mint ez az irdatlan homoktenger.

Ők bizonyára úgy vélekednek, nem is olyan nagy valami a sivatag. Én viszont tudom, mennyire keserves rajta élni. Egy alkalommal például a vihar homokhegyet hordott rám. Nem sok hiányzott, hogy megfulladjak. Ha választanom kellett volna, alighanem az lett volna az utolsó órám.

Magában dohogott a pálma, mint agg, pusztai remete, majd hirtelen csendessé vált: - Különösen szép melódiát hallok királyi leveleimen átszűrődni. Minden ágam meglendül belé. A szegény vándorokra vetett egyetlen pillantásom okozta volna? Milyen szép az a szomorú asszony! Eltűnő életem legszebb emlékét idézi vissza.

A miközben a levelei közt hangzatok csillagoztak, a pálma emlékezett:

-          Hajdanidőkben egyszer fényes öltözetű emberpár érkezett az oázisba: bölcs Salamon és Sába királynője. A királynő úton volt hazafelé, s a király egy darabon elkísérte. Itt azonban válniuk kellett. A királynő így szólt: „ Ennek az órának emlékére datolyamagot ültetek, hogy pálma fakadjon belőle, amelynek növekednie és élnie kell mindaddig, amíg Júdeában föl nem lép egy király, aki hatalmasabb lesz Salamonnál.” Elültette a magot, és megöntözte könnyeivel.

De miért éppen ma kell erre gondolnom? – töprengett a pálma. – Talán ez a fiatalasszony olyan tündökletes, hogy a legszebb királynőre emlékeztet, akinek jóvoltából növekedtem és éltem idáig? Most újra hallom leveleim zúgását, és szomorú az, mint a halál hangja. Mintha valakit az élettől búcsúztatna. Megnyugtat, hogy nem nekem szól. Én ugyanis még nem halhatok meg.

A pálma azt gondolta, lombjának gyászzenéje a vándorokat kíséri, hiszen elérkezett utolsó órájuk. S ezt ők is tudhatják, hiszen lesír arcukról a bánat, amikor elhaladnak az úton szanaszét heverő tevecsontok mellett. S mily riadt a tekintetük, ahogyan a fel-felvijjogó saskeselyűk után néznek! A kegyetlen pusztulás helye ez.

A vándorok akkor megpillantották a pálmát, és sietve indultak felé, vizet remélve. Odaérve összeomlott reménységük: a forrás elapadt. A kimerült anya letette a gyermeket, majd sírva leült a forrás helye mellé. A férfi földre vetette magát, és öklével a száraz homokot ütötte. A pálma hallotta, amint egymás közt arról beszélnek, hogy Heródes király minden három éven aluli gyermeket halálra kerestet félelmében, mert a zsidók várva várt új királya megszületett, de ők itt a sivatagban már nem lehetnek biztonságban.

Lombom zúgása egyre erősödik – suttogta a pálma -, szegény bujdosóknak bizonyára nem virrad meg többé. Igen, ők féltek a sivatagtól, a férfi azt is mondta, hogy jobb lett volna maradni és szembenézni a királyi poroszlókkal. Talán úgy könnyebb halál várt volna rájuk.

-          Isten a mi menedékünk – mondta az asszony.

-          Magunk vagyunk vadállatok és kígyók közt – szólt a férfi -, és nincs élelmünk, nincs italunk. Hogyan segíthetne hát Isten rajtunk?

Letépte ruháit, arcát a homokba temette. Elszálló reménnyel hevert a földön, mint akinek szíve halálos sebben vérzik.

Az asszony szikáran ült, kezét térdei fölött összefonta, de amint körülnézett a sivár tájon, szemébe határtalan rémület költözött.

A pálma lombjának nyomasztó zúgása csak fokozódott, s ezt az asszony is meghallotta. Fölnézett, karjait önkéntelenül kitárta, és kiáltás hagyta el az ajkát:

-          Datolyák, datolyák!

Remegő vágy volt e hangban, s a pálma megérezte. Nem akart már nagyobb lenni, mint egy csipkebokor, hogy gazdag gyümölcsét könnyen megszedhessék. De hát magasra nőtt.

A férfi föl sem tekintett, csak lemondóan legyintett.

A gyermek a leszáradt gyér növényzeten tipegett, fűtorzzsal játszadozott és fölfigyelt anyja hangjára. Aztán sehogyan sem fért meg buksijában: ha anyja valamit szeretne, miért ne kaphatná meg? Még ha e datolyákról van szó is…Ő is felnézett a magas pálmára, és elgondolkodott: hogyan lehetne a fáról datolyát szedni? Majd földerült az arca, odament a pálmafához, megsimogatta törzsét, s csengő hangon megszólalt:

-          Magas pálma, szépen kérlek, hajtsd meg lombodat.

S lám, mi történt: a lomb orkánként felzúgott, s mint király előtt alattvalója, a pálmatörzs meghajolt a gyermek előtt. Lombja a földet érte, rengő ágak levélözönnel borították el a sívó homokot.

A gyermek nem félt és nem csodálkozott, csak fölkiáltott az örömtől, és szedni kezdte a gyümölcsöt, amit a pálma eléje nyújtott. Amikor eleget szedett, s látta, a pálma még mindig a földre borítja ágait, újra megsimogatta törzsét, és csengő hangján így szólt:

-          Állj föl szépen, s emeld fel a koronád.

És a pálma emelkedni kezdett, mozgását levelei hárfazenéje kísérte.

-          Tehát mégsem nekik szólt a gyászzene – gondolta a pálma, amikor levelei ismét a levegőben lengtek. Az asszony és a férfi térden állva dicsérték az Istent:

-          Láttad félelmünket, Urunk, és kivezettél a bajból. Erős vagy, ki a pálma törzsét, mint nádszálat hajlítgatod. Nincs ellenség, aki elveszíthetne, ha Te vagy véderőnk.

Amikor a legközelebbi karaván átvonult a sivatagon, az utazók látták, hogy a szárnyas pálma koronája leszáradt.

-          Mi történt? – kérdezte az egyik. – Hiszen erről a pálmáról azt beszélték, nem pusztulhat el, amíg meg nem látja az új királyt, aki felülmúlja Salamon nagyságát.

-          Talán már meglátta – jegyezte meg a másik.

/Ford.: Tóth Sándor/