Valamikor réges-régen, mikor még több volt az erdő, mint a
mező, a fák sohasem hullatták le lombjaikat s télen-nyáron egyforma üde-zöld
levelekkel voltak dúsan megrakva.
Ilyen lombos birodalom kellős közepén, barátságos
szomszédságban, lakott egymás mellett az erdei tündér és az erdei manó.
Mindegyiknek megvolt a saját kis palotája és testőrsége a nagy bükkfa erdő
árnyas fái között.
A kis tündér lakása egy óriási páfrány alatt volt s
palotaőrei a méhecskék voltak, akik szolgálatára állottak. Csillogó halványzöld
fátyol volt a ruhája, amit az erdei pók szőtt és harmatgyémánt a koronája.
Vadrózsaszirom az ágya és ibolyalevél a takarója.
Mikor éhes volt csigahéjtányérból nádszálon keresztül mézet
szürcsölgetett s gyöngyvirágkehelyből harmatcsöppet ivott rá. Ha ki akart
kocsizni, csak csilingelt egyet a csengetyüvirággal:” csingilingi-gingalang!” s
menten előállott a pillangóktól vont kis napsugárkocsi, felült rá s vigan
repült erdőről-erdőre, követve hűséges testőreitől: a méhecskéktől.
Az erdei manó a széleslevelü sás árnyékában lakott. Puha
zöld moha volt az ágya s hóviráglevél a takarója. Ruháját szabója: a Nyulmester
erdei taplóból remekelte s piros gombakucsmája messzire viritott. Legkedvesebb
eledele az erdei szamóca és fekete szeder volt, amire makkupakserlegéből
mézbort ivott. Fogatát négy óriási szarvasbogár huzta s hintója csodás
faragásu, holdsugárral bélelt fenyőtoboz volt, amit nagy tábor szúnyoghad
kisért mindenfelé.
Sok-sok éven keresztül éltek igy igaz jó barátságban,
szomszédságban.
Egyszer azonban az erdei manó a szép piros szamóca helyett
véletlenül egy mérges piros bogyót evett meg, amitől sulyosan megbetegedett s
mikor fölépült, a természete teljesen megváltozott: csak tört, rombolt, kárt
okozott s rosszat tett mindenkinek, akinek csak tudott.
A szarvasbogarakat agyonhajszolta, az erdei pók szépszövésü
hálóját összetépte, a virágokat letaposta. Csak kár és szenvedés kelt mindenütt
a nyomában. De legtöbbet szegény kis tündér szenvedett tőle. Amint meglátta a
pillangóhintót, rögtön megtámadta és üldözte szúnyoghadával. Sok méhecske
életét áldozta úrnője védelmében, aki, szegényke egyszer még a koronáját is
elveszitette menekülése közben.
Végre, mikor ugy látta a kis tündér, hogy nem élhetnek
semmiképpen a régi békességben egymás mellett, elhatározta, hogy átköltözik a
bükkfaerdőből a tölgyfaerdőbe. Bármennyire is sajnálta szép otthonát, nem
tehetett másként.. Sírva bucsuzott el tőle. A dák levelei meg bánatukban
sárgultak, hullottak, amerre ment.
Igen, de a gonosz manónak akkor sem volt nyugta. A
tölgyfaerdőbe is utána ment. Könnyen megtalálta, mert ahol a kis tündér lakott,
ott énekeltek legszebben a madarak.
Igy innen is tovább kellett mennie. Akkor birodalmát az
akácerdőbe tette át. Az akácok meg afölötti örömükben, hogy a tündér most az
övék, elkezdtek fürtös-fehéren virágozni s olyan édes illatot árasztottak, hogy
a manó itt is hamar ráakadt s minden elképzelhetővel bántotta, bosszantotta.
Itt sem maradhatott.
Most a jegenyeerdőbe menekült, de ott meg a szarkák
csináltak olyan zajos ünneplést, hogy azért kellett tovább mennie.
Igy vándorolt a szegény kis üldözött tündér egyik helyről a
másikra s ahonnan eltávozott a fák levelei siró zizegéssel hullottak lába
nyomára s az ágak lombtalanul busultak urnőjük távoztán.
Végre a halk susogásu fenyőerdőhöz ért. Itt már nem volt
zaj, ének, virágzás, csak csönd, imádságos nyugalom. Itt megpihenhetett. Mikor
pedig az erdei manó szúnyoghadával ideért, szembetalálta magát egy csomó
hegyesfülü, nagyfarku mókussal. Ezek merészen eléje állottak:
- Mit akarsz itt, gonosz manó? Itt nincs semmi keresnivalód!
Takarodj innen! – s egyszerre bozontos farkukkal elkezdték a földez seperni s
olyan port , szemetet kavartak a manó elé, hogy a szeme-szája tele lett vele s
a porfelhőtől semmit se látott. Hegyes fogacskáikkal meg nekitámadtak, hogy a
manó alig győzött szúnyoghadával hanyatt-homlok menekülni!
Szaladtak, futottak ész nélkül, míg egy megáradt,
gyorsfolyásu erdei patakhoz értek. Ezen a manó nem tudott átgázolni, elsodorta
a víz és beléfulladt.
A szúnyoghad meg szétszéledt mindenfelé, de nagy része mégis
a patak mellett maradt, abban reménykedve, hogy uruk egyszer mégis visszajön.
Ezért látni patak és víz környékén a legtöbb szúnyogot.
A kis erdei tündér pedig hálából, hogy itt otthonra lelt,
sohasem költözött el a fenyőerdőből s azért nem sárgul el, azért nem hull le
soha a fenyőfa levele.
De mikor elmult a tél, kimelegszik az idő, a kis tündér ujra
felül pillangós fogatára s végigrepüli az összes erdőket. Olyankor a fák
örömükben hajtani, lombosodni kezdenek s akkor van tavasz. A szép zöld lomb
után virágba borulnak az ágak a tündér jöttére, majd édes, ízes gyümölcsöket
hoznak, melyeket a nyár ragyogó napja pirosra érlel.
Mikor pedig körutját befejezve hazatér a tündér a
fenyőfaerdőbe, akkor a többi erdő fái bánatukban ujra lehullatják a leveleiket
s arról tudhatjuk, hogy itt az ősz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése