Vargha Gyula: Betlehemi csillag

Rég volt, hogy betelt az idők teljessége,
S angyalok hirdeték:”Embereknek béke!”
Majd két ezer éve, hogy üres a jászol,
S betlehemi csillag te mégis sugárzol.

Te egyre sugárzol, de nem úgy, mint régen,
Hallgatag pusztában, fenn a magas égen,
Fényes arany nyilként a levegőt szegve
S napkelet bölcseit biztatva, vezetve.

Leszálltál a földre, jó meleg szobákba,
Hol sok gyertyácskának lobog apró lángja:
Nézed a kis Jézus gazdag ajándékát,
S kaczagó gyermekhad örömét, játékát.

A parányi gyertyák vidáman lobognak,
A parányi szivek boldogan dobognak,
S mint az áldozatfüst, az ég felé száll a
Szeretet, boldogság s öntudatlan hála.

Ártatlan gyermek sziv, lágyabb a viasznál,
Oh hogy tisztaságod bája mit sem használ,
S rád a hitetlen kor nyomja saját képét,
Istentől elfordult dölyfét, kevélységét.

Hol van az erős hit s a komoly áhítat,
Építni a földről égbe vivő hidat?
Betlehemi csillag, vajjon azért jössz-e,
Hogy eget a földdel te kösd újra össze?