Edgar Allan Poe: Nászballada

Ujjamra húzva a gyűrű,
Hajamba fűzve a csokrok,
Kösöntyüm drága művű,
Ruháim selyme sűrű -
Hogy is ne volnék boldog?

S az uram boldog velem együtt…
De hogy első esküje szólott,
Kebelem titkon belerendült,
Halotti harang szava csendült,
Ki a síkon a harcokon eltünt -
S immáron örökre boldog.

De uram folytatta becézve,
És szórta szememre a csókot…
Pilláimat álom igézte,
Röpitett el a síri vidékre,
S a holt D’Elormi-t idézve,
Neki suttogtam megigézve:
„Ó, most vagyok igazán boldog!”

Elszálltak a szavak, a röpkék,
De az eskü örökre szólott,
S ha százszor is esküt törnék,
S habár a szivem beletörnék,
Már ujjamon itt van az emlék,
És hirdeti, hogy ki a boldog -
Itt csillog-villog az emlék -
Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?

Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva bolygok.
Jaj, én, a szerelmes mátka,
Megreszketek alva-járva,
Hogy hátha, hátha, hátha
A boldogult lelke se boldog.

/Ford.: Mészöly Dezső/