Francois Coppée: Rommá lett szív

Latin palotaként emelkedett szivem,
Márványok, gránitok javából összehordva:
De szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda,
Csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.

Leomlott. Csend honolt a törmelékeken.
Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva.
Bíborszin s hófehér kövét benőtte dudva,
S az út helyén szeder burjánzott végtelen.

Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett.
Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek
Félelmes korszakán lelkem pokolra szállt:

De jöttél végre Te, sugárba öltözötten:
S hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát:
Palotám romjain egy kunyhót építettem.

/Ford.: Mészöly Dezső/