Théophile Gautier: Derengő tavasz

Amíg lohol, liheg az Ember
S gonosz gondoktól oly borús:
Futózáporral, könnyü kedvvel
Tavaszra készül Március.

Egy-egy kis százszorszépet éjjel
Friss nyakfodorral ékesít,
És cizelláló szenvedéllyel
Arany gombján is fényesít.

Szőllők között, gyümölcsösökben,
Mint fürge fodrász illan át,
S pamaccsal rizsporozza közben
A mandulafa hajzatát.

A Természet még nyugszik ágyán,
De Március a kertben itt,
Zöld bársony pruszlikokba zárván,
Dagasztja bimbók kebleit.

Rigókkal együtt hangicsálva
Próbálgat egy halk fütty-jelet,
Míg hóvirágot szór a tájra,
És violákat pettyeget.

Ahol vad-tormát hajt az árok,
S gím issza forrás friss vizét,
Titokban apró gyöngyvirágok
Ezüst csengőit hinti szét.

Szamócát rejt el – épp alattad,
Hogy könnyüszerrel észrevedd, -
S fölébed lombot fon kalapnak,
Hogy nap ne érje képedet.

S ha látja, minden jó uton van
- Bár hátra volna még ez az, -
Lelép a színről, s indulóban
Csak visszaszól: „Jöhetsz, Tavasz!”

/Ford.: Mészöly Dezső/