Gabriele D’Annunzio: A kis szirén nótája

 

Heten voltunk kis nővérek,
tükörképünk csermely éke:
mind a heten csodaszépek.

 

-      Káka tövébe’ nincs kenyérke,
szeder levéből nincs borocska,
mezei fűből szoknya fodra -
anyátok is mondta néktek.

Tükörképünk csermely éke,
heten voltunk, csodaszépek.
A nagyobbik fonni kezdett,
s orsót akart színaranyból,
a kisebbik szőni kezdett,
s vetélőt kért színaranyból,
a harmadik varrni kezdett,
s varrótűt kért színaranyból,
a negyedik megterített,
s kelyheket kért színaranyból,
az ötödik ágyat vetett,
s lepedőt kért színaranyból,
a hatodik elmerengett,
s álmokat kért színaranyból -
az utolsó nem esengett,
csak dalolt már hajnal óta,
mindene volt az a nóta.

 

-      Káka tövébe’ nincs kenyérke,
szeder levéből nincs borocska,
mezei fűből szoknya fodra -
anyátok is mondta néktek.

Tükörképünk csermely éke,
heten voltunk, csodaszépek.
A nagyobbik belefonta
szivét törött orsajába,
a kisebbik bánatszállal
lepedőt szőtt koporsajába,
a harmadik varrt egy inget,
melytől testén üszök támadt,
a negyedik nem terített,
csak egy merülj-asztalkámat,
az ötödik aluszik már
lepedőjén a halálnak,
a hatodik álmodik már
karjaiban a halálnak.

 

Anyánk ezüst könnye csengett,
siratta, kik elhalának -
de ki dalolt hajnal óta
s mindene volt az az ének,
mert mit sem kért, nem esengett,
jól a végin maga járt csak:
hableányok, szép szirének
elvállalták hangocskának.

 

/Ford.: Rónai Mihály András/