Guy de Maupassant: Az utolsó kaland

1

Magasfalú, ősrégi palota.
A tornácán bizony inog a lépcső,
és a kövek között fű bújt ki és nő,
s mint zöld fekély burjánzik a moha.
Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.

A légbe karcsul. A másik fejetlen.
A szél fejezte le egy fergetegben:
de a borostyán a tetőzetig
felnyúlik, kócosan, mint a zilált haj:
és a toronyba egy nyíláson által
a szélvész és a fergeteg esőt ver,
s végigrepedt a fal is, az idővel.
Egy vén fa gyökerét a résbe vájja,
s rémlik azon a szalonok homálya,
az ablak, mint a szem, tört fényű lett,
avítt, kopott, hervadt az épület,
a homlokára ráncot ró a gyík,
porlasztja lábát a rontó salétrom,
az égre nyomja rozzant falait,
s olyan kietlen, bús, mint egy setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat:
a csendesen kelő napfénybe szunnyad:
s borzadva zúdul föl a lombzaj olykor,
mint hogyha a tenger csitulva mormol,
s a távol ágra ráhajol a kék ég.
A fák, haragvó águk összefonván,
nem engedik át a nap kandi fényét,
s örök sötét van a lomb néma dómján,
megfojtja a bozót a bokrokat:
egy székesegyház a zöld boltozat:
a légbe ősi kripták bűze repdes,
s mint minden nem-lakott hely, puszta, nedves.

De fönn a tornác gazzal vert fokáról,
mit a távolba sok falomb határol,
szolgáktól gyámolítva, két törekvő,
tipegve járó, görnyedt öreg jő.
Vánszorognak a zöld lépcsőn alább,
csetlik-botlik nagyon a béna láb,
és döfködi a botjuk lenn a földet.
Ez agg a férfi – és a nő az ott -
álluk mozog, s a bőrük oly aszott,
hogy neg sem érteni, vajon mi önthet
beléjük lelket, hogy még élnek ők.
Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,
csak reszketett a kezök és fejök.
Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,
bambán meredtek le a földre, és
nem gondolkoztak már. A reszketés
mutatta, hogy nem halt meg agg s az anyóka.
Így éltek ők s szokásból csak talán,
hogy ketten voltak, egymás oldalán,
nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

2

Egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.
A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,
mivel a nap borús ormukra száll.
És nő a forróság, mint a dagály:
a réteken aranyló-sárga lepke
táncol-libeg, a kelyheket belepve.
A sercegő mező távolba nyúlik,
és folytonos zaj száll a légbe itt fel,
a mély gyep ágyán sok tücsök cirippel,
rekedt dallal bezúgva mély odúit. -
Az élet ifjú láza egyre forr.
A vén kastély az izzó fénybe halavány,
s akár szerelmük ébredésekor,
egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.

Lassan feléledez a két öreg:
szemük hunyorgat: korhadt testöket
a tűzfürdőnek álmosan teszik ki,
a hűlt tüdőnek jó a lángot inni:
a szellemük zavart, s mintegy ocsúdva,
figyelnek a zajgó zsongásra újra.
Mennek – kezük a botba megfogódzék -
a férfi megfordul s a nénikét
bámulva így szól: „Szép a nap, nagyon szép.”
A nő, aki elkábult némiképp,
felretten, a látókört nézi fönt,
s szól:” Visszatért a régi szép időnk.”
Halkan mekeg öreges kecske-hangjuk,
ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,
már tántorognak a fák friss szagától,
mely rájuk részegítően borul,
s fejükbe száll, mint bortól a mámor,

és kedvesen himbál a homlokuk,
a múlt fuvalmát mindkettő megérti,
egyszerre síró hangon szól a férfi:
„Egész ilyen nap volt, emlékszel te?
Hogy az első légyottunk volt a kertbe.”
Egy szót se szólnak, elröpül a lelkök,
a távol ifjúkorba szállanak,
mint a hajó is amaz útra csap
a messze tenger árján, amelyen jött.
A férfi: „Jaj, az vissza sose jő, hadd
de, látod, a park mélyén ott – a kőpad?”
A nő felugrott, mint a jól talált vad.
„Nézzük meg!” – mondja. Torkukban tűz árad,
s már felkel a pár és remegve hajlong.

Szikár, törékeny, sápadt mind a kettő.
Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,
a nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

3

Vigyáztak ők, mert féltek: megcsipik:
hátuk legörbült, s szégyellték kicsit
vénségük itt, ahol forrt a tenyészet.
Megfogták a kezük – kislány, fiúcska -,
úgy botladoztak ki a széles útra.
Mert hát dülöngtek olykor, mint a részeg,

lökdösve egymást, hogy szilárd legyen
a kétes és tántorgó súlyegyen.
Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,
mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s lassacskán haladva
elértek a fasorba, be a parkba.
És megjelent előttük most a múlt:
azt hitték, ott van, mint régente hajdan
szerelmes lábnyomuk is a talajban,
az út porától még el nem fakult,
és várja az öreg párt új örömbe.
Hát mendegélt a férfi és a hölgy
ott, hol az óriási szil és a tölgy
a hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatnál egy régi könyvet:
Szól egyik:” Itt.” A másik: „Ott, szivem.”
„Hol csókoltam meg ujjad!” – „Ott, igen.”
-„S a szájad?” – „Ott!” És helyről-helyre jönnek,
megemlitik mind csókjaik sorát,
s mint a keresztuton mennek tovább.
Föllelkesültek a letűnt örömtől,
mely régi boldogság felé csörömpöl,
a napra gondoltak, mikor ölelve,
a kéz a kézbe és a szem a szembe,
csapdosta szivük lázas, ifjú hullám,
és itt haladtak, a szerelmük útján.

4

A vén, mohos pad szinte várt reájuk.
„Ez az!” – „Ez!” És leültek mind a ketten,
s a boldog és kigyúlt emlékezetben
világos lett a mély, sötét sugárút.
A fűre néztek s meghatódva láttak
ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.
Testén kinyúltak otrombán a lábak,
s mint járni nem tudó gyerek haladt most.
Egyszerre elakadt lehelletük:
ő volt! Szerelmök régi tartozéka,
ki esküjük hallotta mindenütt.
S a régi párt ismerte még a béka.
Kettőzte lomha, álmos lépteit,
s gyomra puffadt lett, szeme szelíd,
s a régen elhervadt szerelmesekhez
bizalmasan csúszott a rút s a kedves.
Sírtak. – De hirtelen kedves madárdal
zendült az erdőn, a falombon által,
az a dal, ami nyolcvan éve, régen!
És a tüzes önkívület hevében
az életük előttük elhaladt,
áradva, nőve, mint záporpatak,
a boldogságuk tündéres szaka,
cirógató, álmatlan éjszaka,
a páros, édes, fáradt ébredés,
az est, hogy az árny hullámmá csapódott,
az erdőillat, a bűvös, mesés,
mi végtelenné nyújtja el a csókot…!

S hogy ellágyultak, megmozdult az út,
a selymes, édes szél bódítva fútt: -
éa részegítő, könnyű illatán át
érezték a fák örök ifjuságát,
s azt is, hogy holtából a csíra felkel.

Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,
rezgett a testük, vártak, kéz a kézben,
egymásra néztek, ölelésre készen!
De hát az ifjú, víg lombok helyett,
mit felbűvölt távol emlékezet,
s őket kihamvadt vágyakkal betölté,
a száraz arcon csüggedés honolt,
s torzul erőlködtek ki egy mosolyt.
Lecsikták a szemük, nem égve többé,
s elfogta lelküket oly rettenet,
mint a halál!...

-      Menjünk!” – szólt reszketeg
a férfi, ámde nem mozdult egyik sem.
A pad ridegségén, mint a bilincsen,
ott vesztegeltek megriadva, távol.
És megmeredtek a féltés fagyától,
mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-
inaltak gyorsan, egy erős szökéssel.

A fák alatt kétségbeesve nyögtek,
hideg hullt rájuk, lassu, lomha csöppek.
A pincéből hűs légroham repült föl,
arcukba fútt a doh meg a penész,
mely száz éve szállt ki már belülről.
Megbénította őket a nehéz
bús, régi vágy, mely sarkuknál üget,
és megzavarta botló léptüket.

5

Akár a régi rugó, hogyha eltör,
lejárt a néni szíve. Várt ura.
Azt hitte, csak megdermedt a hidegtől,
mert egyre mozgott rajta a ruha.
Majd ő is megriadt és nékiesve
reá hajolt, megfogta s nagy erővel
emelte vézna, vékony karja őt fel.
De petyhüdten csüngött a néni teste,
most látta csak: alighogy éppen élt:
hát futni kezdett, hozni gyors segélyt,
de mert nem támogatta már a társa,
ugrált ijedten, szédelegve ingón,
vezette a szeszélyes sétapálca
a cikcakkos és furcsa kacskaringón.
Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.
A lába reszketően csuklott össze,
s mint hogyha táncot ropna gyenge térde,
lökdöste őt az erdő sok fatörzse.
A fák játszottak véle, ő dülöngött,
és visszadobták, mint a labdagömböt,
s örültek a kaján haláltusának.
Hát látta, véget ér a küzdelem,
s mint vízbefúló, ki halálra fáradt,
felhördült, arcra bukva hirtelen -
s e halk nyögést nem is vihette szél el!
Hallotta aztán, amint bús nyögéssel
egy károgó holló a légbe illant.
Távolba kongott egy repedt harang.
És semmi nesz. Jeges árny szállt alant
s rájuk esett, tompán, akár a sirhant.

6

És ott maradtak. Alkonyult. Az éj jött,
s hulláma mindig zordabb lett, sötétlőbb.
Mint két csomó levél feküdtek ott,
láz borzongatta fázó tagjukat,

és elmosódtak az éjben legott.
Beléjük botlott a bolygó duvad,
mely erre ballagott estente, s néhány
vad meg-megállt és nézte őket némán,
mások átlépték, nem figyelve rájuk,
arcukra köpték a csigák a nyáluk,
tanyát ütöttek testükön a férgek,
mert azt gondolták, hogy már nem is élnek.

De nemsokára mozdult a fa lombja,
zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,
ropogva, zengve hangos áradatban
s mit sem törődve a két jó öreggel,
egész éjjel patakzott szakadatlan.
Aztán mikor végül virradt a reggel,
ottan lebegtek az esővíz árkán,
ruhájuk a hullámok összedúlták,
s kis testök elmerült meredten, árván,
akár az óceán mélyén a hullák.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/