Kisfaludy Károly: A vándor

Fellengző szabad lélekkel
Elhagytam én honomat:
Égig ható reményekkel,
Tünemény álomképekkel
Kezdém vándorlásomat.

Az ifjúság kellemekkel,
A világ szép örömekkel
Énnekem kedveskedett:
Elmém, még szabad voltába',
A csillagok országába
Könnyen fölemelkedett.

Az igazság oltárához,
A bölcsesség thronusához
Lépésim siettetém:
A szerencse változásit,
A világ hiú szokásit,
Mosolygva megvetém.

Gyűlölvén a különbséget,
Széles e föld tirannját:
Csak magát az egyességet
S a jótevő békességet,
Mint éltünk legszebb javát.

Szívdobogva ohajtottam:
Nagy dolgokról gondolkodtam:
Tündér ábrándozásim
Az egek felé ragadtak,
És mellemben gyarapodtak
Kívánó sohajtásim.

De soha meg nem érhettek
Ájtatos reményeim:
Valóságot nem nyerhettek,,
Gyümölcsöket nem szedhettek
Arany feltételeim.

Mert csak hasztalan törődtem,
Homályban maradt előttem
Az igazság sugára:
Csak a reménység követett,
S néha bágyadt napfényt vetett
Pályám sötét utjára.

Láttam laurust zöldelleni
A köz félénk homlokán:
Dicsőséget tündökleni,
Érdemcsillagot fényleni
Méltatlannak oldalán.

Láttam az embert voltában
A hazafit országában
Egy Hetaera ölében
Elfajúlni, elpártulni
Végre más idegent dúlni
Ősei törvényében.

Láttam a nagyobb világot,
Titkait kikémleltem,
És azon nagy igazságot,
Hogy a tündér boldogságot,
Melyet egykor képzeltem.

Az ifjuság maga kéri,
S senki soha nem isméri
Neki bármely sorsa lőn:
S hogy az élet békessége,
Ember legszebb nyeresége
Egyedűl a szívből jön.

Amit a szív buzgón imád
Fellángoló hevében:
Amit a tűzképzelet ád
Amit a szem magasnak lát
Az ifjúság évében:

Ah be hamar meghódítja
S keskeny körébe szorítja
A valóság bilincse,
Hogy az embernek semmi más
Csak maga a tapasztalás
Marad legdrágább kincse.

Így a lélek visszatérvén
Csendesen önmagába:
De új élelmet keresvén,
Ártatlanúl bedőltem én
A szerelem karjába.

A szívnek várt nyugodalmát,
Az erkölcs égi jutalmát
Ott véltem hogy meglelem:
Oh de nyájas eredete
Új sebeknek lőn kezdete,
S üres maradt kebelem.

Végre tehát búcsút vettem
A nagy világ zajától:
Boldog én hogy menekedtem,
Még ép szívvel kijöhettem
Ízetlen pompájától.

Amott látom hajlékomat,
Csörgedező patakomat,
A napnál tündökleni:
Szép honom erdős hegyeit,
Felhőkig meredt bérceit
Előttem kékelleni.

Itt, hol sok szép reményekkel
Pályámat elkezdettem,
És kiterjesztett kezekkel,
Számtalan örömkönnyekkel
E tájtól bucsút vettem:

Itt állok most aggodt ember,
S szívem megint örömmel ver
Hogy újra megláthatom,
S hogy magányos csendességben
Munkálkodó békességben
Éltem itt folytathatom.

S míg létemnek vég adóját
Az örökség kívánja:
A jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját
A fergeteg nem hányja.

A természet anyamellén,
A barátság hű kebelén
Megnyugszik a jobb lélek:
Itt tiszta szép szabadságban
Csendes házi boldogságban
Megelégedve élek.