Guy de Maupassant: A vadludak

Elhallgat a madár is, minden alszik,
fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
lármázva egy vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
s szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

A bús zarándokraj lebegve szárnyal
pusztákon, erdőn, dombon által,
és a vezérük olykor tűzbe jő,
s serkentve röptük, fölzúg sírva, fájón.

A karaván szétgombolyul, elül,
mint két szalag, és aztán szétterül
szárnyas háromszögük a szemhatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
terelgeti egy rongyos, árva gyermek,
és inganak, mint a nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó, kósza neszre,
fejük kinyújtják, s nézik, egyre nézik
a vadludak iramló szökkenésit,
és vágynak ők is szállni, messze-messze.

Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
ágaskodnak, s a zajt remegve hallják,
és összezsibbadt, átfűlő erőkben
sajogva kél az álmodott szabadság,
a lanyha partok, messze tájak álma,
a hómezőn riadt vággyal sivítnak,
s jajongva, a bús égre kiabálva
soká felelnek tűnő társaiknak.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/