Csikorgó, a
fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget
az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök, a csizmadiák,
mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a
gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós
havon s a fényes jégen. De hát nemcsak szűcsökből, vargákból áll a világ,
nemcsak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók,
hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
Fújták a körmüket
erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége
lenni fagykirály rettentő uralmának.
- Üzenni kéne a
fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. –
A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák
magukkal.
Hogy s hogy nem,
sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő
madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz
vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra,
dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában
életre melengette.
- Egy fecske nem
csinál tavaszt – csikorogta a fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a
környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. ( Innen származik az a
mondás a farkasordító hidegről.)
- Nem bizony, egy
fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó
alattvalók.
- Nem is csinálhat,
mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki
nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van
bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
- Azt mondom én –
folytatta a bölcs -, szerezzünk egy pacsirtát.
- Ugyan már, az még a
fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki a fecskéért üzent volt.
- Többet ér az egy
sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
Mit volt mit tenni,
beleegyeztek.
- Jöjjön a pacsirta.
Meg is érkezett
nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott
énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg
besütött a napsugár.
Megszeppent erre
Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a
tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott
a tavak, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák
csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok
irányába.
Ott ül a magas
bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába,
amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik,
gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak
előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a
csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják,
hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert
irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése