Dimitrie Bolintineau: Nagy István vajda édesanyja

1.

Sötét kövek ódon kastélyában, ott,
hol a szikla mélyén folyócska zubog,
fejedelem ifjú nője sírdogál,
édes, bájos, mint a gyenge szegfűszál:
elment drága férje haddal a csatába,
s nem tért vissza, bárhogy sóhajtoz utána.
Mint viola-pár, mely harmatgyöngyben ég,
könny lepi be égő kék szeme színét,
göndör arany fürtje hókeblére hull,
liliomarcán a rózsa elfakul.
De mellette virraszt ura édesanyja,
bátorító szóval őrzi, vigasztalja.

2.

Toronyóra éppen az éjfelet üti.
Lent a kastélyajtón kopog valaki.
- Én vagyok, anyám, a te kívánt fiad!
Sebesülve jöttem, mögöttem a had.
Ó, kegyetlen balsors irgalmatlan átka!
Fut maroknyi népem szanaszét zilálva.
Nyissátok az ajtót…A török elér…
Gyötrő sebem éget…oly hideg a szél! –

A fiatal úrnő ablakhoz siet.
- Mit akarsz ott, lányom? – szól rá az öreg.
S maga indul immár, megy a kapuba,
hangzik a sötétben kétkedő szava:
- Mi az, mit beszélsz te, idegen? Hisz István
táborok közt harcol, ezer halált osztván.
Anyja vagyok én, és jól ismerem őt.
Ha nevében szólnál, nem vagyok szülőd!
Ámde ha az ég így szomorítja meg,

Így teszi nehézzé bús életemet,
Ha megmásította fiam nemes lelkét,
És tebenned mégis gyermekemre lelnék,

Hogy ide beléphess, meg nem engedem.
Ne kopogtass másképp, csak ha győztesen!
Menj a hadba, holtig védd meg a hazát,
Koszorúzza érte sírodat virág!

3.

Visszafordul István, kürtjébe fuvat:

Szanaszét a völgyből összegyűl a had.
Dúl a csata újra…s mint gabonarendben
Sarlósuhanáskor, dől, bukik az ellen.

/Ford.: Fodor András/