Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty?

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.

-      No, amíg ezeket felöltöztetem… - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér a rigófütty, azt elsőként tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját. Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.

A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.

-      Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.

„Kerek egy kérdés” – gondolta az alma s a körte.

-      Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.

A szilva meg se mukkant.

-      Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.

-      Egy rigó, egy rigó.

-      Bár egy rigófiú.

De nem volt. S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben szorgalmasan rügyezni, levelezni.

-      Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.

-      - A töprengés csöndje.

-      Miféle töprengésé?

-      Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty?

-      S aki kitalálja?

-      Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.

Ültek és várták az eredményt.

Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová is szállt volna másra, mint a diófára! El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, a szellő meg táncot járt örömében.

Ekkor szólalt meg a sombokor a domb oldalában:

-      Én megmondom, meddig ér a rigófütty.

-      Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kicsi sombokorra.

-      Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet.

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.