Az erdő megremeg, s borzong a hegy gerince:
A hegygerincen le a rétig, itt alant,
Suhan felénk az éj az allékat legyintve.
- Ó, alkony, angelus, borongó estharang! -
Hideg lehellet fú, s kihal sok messzi hang,
A hangok és dalok a lomha ködbe vesznek,
A lomha ködbe, mely sűrűn megülve pang,
A völgyre ülve pang, s az erdőn lopva terjed,
Míg lassan ring a lomb, s elnyugszik fű, fa, hant.
Még lassan ring a lomb: és szállingózva reszket,
Kereng a holt levél, s kihalt utakra hull.
Kihalt,borus utak tejes párába vesznek,
Mely szétterül fakón, feltarthatatlanul.
Fakó az alkonyat, de rózsás rése támad,
S a messzi, messzi kék tárul szemünk elé,
S tolul szivünk felé, mint óceán, mely árad,
Körülfog, átölel, hogy felzokogsz belé…
A vége-hossza nincs esős idők futára,
Október hűs szele, búcsút susogva száll
Aranyló lomb között, mely nyári napsugárra
Vágyón emlékezik és pusztulásra vár.
Rövid, rideg napok. Ez már az ősz, hiába.
- Hogy zsong az estharang, s a szív hogy zsong szavára!
Az ősz holnapra már lucskot, darát, havat,
Egyhangu bánatot s unalmat önt a tájra…
Jaj, holnap életünk unalma ránk szakad!
A sátras fák alól nem csap ki hang vidáman:
Dal nem köszönti a napot: s ha alkonyul,
Nem zendül szerenád a balzsamos homályban…
Jaj, itt az ősz! A rét nem ontja már vadul
Tobzódva illatát minden napáldozatkor…
Arany napáldozat nem hívogatja már
A szédült párokat, kik lángra gyúlnak attól,
Mit súgva mondanak, s szivük csakugy kalapál,
Ha szürkület felé egymást ölelve állnak.
- A bágyadt estharang a dombról egyre árad.
Hol a vad ispiláng, hol a gyerekcsapat.
S a szerelmes szüzek, kik álmodozva jártak,
Kanyargós útakon a fülledt ég alatt?
- Halandó lélek, ó, érezd meg hát e roppant
Mindenség reszkető lelkét magad körül,
S reszkess belé te is testvéri fájdalomban!
A sárga erdőn, nézd, milyen sápadt köd ül!
Ó, mennyi bánat, ó, e bőséggel patakzó,
Utolsó illat-ár a nyár ravatalán!
- Pásztor-kunyhók fölött sír, sír az estharangszó.
Halottra vált a nyár, s az erdőn messze hangzó
Végső hörgése zúg a vén tölgyek csupán
Maradt boltívein, az ágak szürke rácsán.
Elhervadt benned is a pompázó virág,
Az ifju büszkeség! S hány fészek hallgat árván,
Ahonnan vágyaid dalos csapatja szállt
A kelő nap felé repesve hajnalonta!
Hiszékeny lélek! Csitt, figyelj: benned remeg
Az ősz, az estharang szavát ekhózva, zsongva,
Régen benned remeg s mindegyre sír e tompa,
Fájdalmas őszi hang holt álmaid felett.
Míg fő-lehajtva jár az ember, kelj, te lélek!
Figyelj a múltra, mely az erdőben zokog!
Figyeld: a hűlt üszkök között, mely rég nem éget,
Hő emlékek raja egyszerre fellobog.
Míg haldokolva kong az estharang a csendben…
Csitt, csitt, egy új harang szólal meg zengve fennen:
Hallgasd epedve, hogy száll, száll a síkon át,
Mint végtelen sirám a sűrü szürkületben -
Ó, hallgasd reszkető szived harangszavát!
A hegygerincen le a rétig, itt alant,
Suhan felénk az éj az allékat legyintve.
- Ó, alkony, angelus, borongó estharang! -
Hideg lehellet fú, s kihal sok messzi hang,
A hangok és dalok a lomha ködbe vesznek,
A lomha ködbe, mely sűrűn megülve pang,
A völgyre ülve pang, s az erdőn lopva terjed,
Míg lassan ring a lomb, s elnyugszik fű, fa, hant.
Még lassan ring a lomb: és szállingózva reszket,
Kereng a holt levél, s kihalt utakra hull.
Kihalt,borus utak tejes párába vesznek,
Mely szétterül fakón, feltarthatatlanul.
Fakó az alkonyat, de rózsás rése támad,
S a messzi, messzi kék tárul szemünk elé,
S tolul szivünk felé, mint óceán, mely árad,
Körülfog, átölel, hogy felzokogsz belé…
A vége-hossza nincs esős idők futára,
Október hűs szele, búcsút susogva száll
Aranyló lomb között, mely nyári napsugárra
Vágyón emlékezik és pusztulásra vár.
Rövid, rideg napok. Ez már az ősz, hiába.
- Hogy zsong az estharang, s a szív hogy zsong szavára!
Az ősz holnapra már lucskot, darát, havat,
Egyhangu bánatot s unalmat önt a tájra…
Jaj, holnap életünk unalma ránk szakad!
A sátras fák alól nem csap ki hang vidáman:
Dal nem köszönti a napot: s ha alkonyul,
Nem zendül szerenád a balzsamos homályban…
Jaj, itt az ősz! A rét nem ontja már vadul
Tobzódva illatát minden napáldozatkor…
Arany napáldozat nem hívogatja már
A szédült párokat, kik lángra gyúlnak attól,
Mit súgva mondanak, s szivük csakugy kalapál,
Ha szürkület felé egymást ölelve állnak.
- A bágyadt estharang a dombról egyre árad.
Hol a vad ispiláng, hol a gyerekcsapat.
S a szerelmes szüzek, kik álmodozva jártak,
Kanyargós útakon a fülledt ég alatt?
- Halandó lélek, ó, érezd meg hát e roppant
Mindenség reszkető lelkét magad körül,
S reszkess belé te is testvéri fájdalomban!
A sárga erdőn, nézd, milyen sápadt köd ül!
Ó, mennyi bánat, ó, e bőséggel patakzó,
Utolsó illat-ár a nyár ravatalán!
- Pásztor-kunyhók fölött sír, sír az estharangszó.
Halottra vált a nyár, s az erdőn messze hangzó
Végső hörgése zúg a vén tölgyek csupán
Maradt boltívein, az ágak szürke rácsán.
Elhervadt benned is a pompázó virág,
Az ifju büszkeség! S hány fészek hallgat árván,
Ahonnan vágyaid dalos csapatja szállt
A kelő nap felé repesve hajnalonta!
Hiszékeny lélek! Csitt, figyelj: benned remeg
Az ősz, az estharang szavát ekhózva, zsongva,
Régen benned remeg s mindegyre sír e tompa,
Fájdalmas őszi hang holt álmaid felett.
Míg fő-lehajtva jár az ember, kelj, te lélek!
Figyelj a múltra, mely az erdőben zokog!
Figyeld: a hűlt üszkök között, mely rég nem éget,
Hő emlékek raja egyszerre fellobog.
Míg haldokolva kong az estharang a csendben…
Csitt, csitt, egy új harang szólal meg zengve fennen:
Hallgasd epedve, hogy száll, száll a síkon át,
Mint végtelen sirám a sűrü szürkületben -
Ó, hallgasd reszkető szived harangszavát!
/Ford.: Mészöly Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése