Michelangelo Buonarroti: Bár volt a szívem már olyan nehéz

Bár volt a szívem már olyan nehéz,
hogy azt hittem, lelkem elhagyja végre
könnyemmel, jajommal a szenvedés:

a sors e búsvizű forrás erébe
halált, nem kisebb kínt s fájdalmat ad
új táplálékul, a te sír ölébe

szálltoddal. Toll s nyelv válassza fiad
holtát el a tiédtől, mely amarra
következett, s mit a könny s szó most sirat.

Ő testvérem volt, te mindünknek atyja:
hozzád hála köt, hozzá szeretet,
s nem tudom, nagyobb gyászt melyik fakaszt ma.

Testvérem képe előttem lebeg
lefestve, s a tiéd szivembe vésve:
s megsápasztja arcom a kegyelet.

Csak az vigasztal, hogy míg ifjan érte
a számvetés testvérem, téged agg
korban, s nem fáj úgy a vén elmenése.

A szívben annál kisebb seb fakad,
minél szükségszerűbb a vesztesége,
s gyásza értelme mennél biztosabb.

De van-e, aki ne zokogna érte,
ha édesapja meghal, s már sosem
látja, bár örökké látni remélte?

Fájdalom, öröm olyan, amilyen
erősen érzi magában a lélek.
Te tudod, én mit érzek, Istenem.

És ha a szív az ésszel egyetértett,
kínos terhe csak még bőségesebb,
és gyötrelme utána még keményebb.

S ha nem volna a gondolat, melyet
lelkem ápol: hogy ki jól halt, a mennyben
neveti a halálfélelmeket –

csak nőne kínom: de fájó keservem
csendesíti az a szilárd hitem,
hogy aki jól élt, még jobban pihen fenn.

Testünkben úgy sínylik az értelem,
hogy annál jobban rémíti halála,
eszméje mennél inkább helytelen.

Kilencvenszer merült az óceánba
s fürdette meg fényes arcát a nap,
mielőtt átléptél örök hazádba.

Most, hogy nyomorod elvette a menny,
könyörülj rajtam, aki holtan élek,
hiszen általad kaptam életem.

Meghaltál a halálnak, s Isten éltet,
nem aggaszt már se változás, se vágy,
s ezt írva már-már irígységet érezek.

A te küszöböd nem lépheti át
Idő és Sors, amely nekünk csak egyre
kétes gyönyört, biztos keservet ád.

Felhő nem vethet fátylat fényetekre,
órának nincs hatalma rajtatok,
nem vezet szükség, jó vagy balszerencse.

Éjjel sem halványul sugaratok,
s nem lesz több semmi fényes napvilágon,
fölöttünk bármily hőség is ragyog.

Halálodból tanulom meg halálom,
édesapám, s lélekben látlak ott,
hová ritkán lát be szem e világon.

Nem a halál a legrosszabb, ahogy
mondják, ha végnapunk az Úr kegyének
elseje lesz, s égi trón vár amott,

hol, hála Istennek, téged reméllek,
hiszlek, kivánlak viszontlátni, ha
kihűlt szivemből tovaszállt a lélek,

s az égben nőttön-nő apa s fia
szerelme majd, erényeket nevelve.

/Ford.: Rónay György/