Mikor a Tisza-parti
füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart
nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő
lesodort róla egy levelet.
- Velem ne úgy bánj,
mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.
A többi fűzfák
csúfolódva nevettek össze, s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz
levél.
- Ó, ó, szegény jámbor!
Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok
százesztendős koromban szétporladni – feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok
itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! –
zúgták haragosan a szakállas öreg füzek. – Jobb lesz, ha alszol. szegény kis
ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már Tél király szélparipái?
„Mi közöm hozzájuk?”
– akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a
szélparipák, s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom,
s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.
Arról se tudott
semmit, hogy mikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben, s kivágtak
egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta fejszéjét,
de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd
vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen
aludt, hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették
törzsén a sebet, mikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett
ágaikkal:
- Nini, hát ezt mi
lelte?
Biz azt nem tudták
kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy
kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben
sem akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.
Mikor nagy sokára
kipattant a szeme, az volt első kérdése a többi fához:
- Halljátok-e, fűzfák,
ki mit álmodott a télen?
- Én azt álmodtam, tele
vagyok ezüstös barkával – zizegte szelíden az egyik fa. – Méhek döngicséltek
körülöttem, és gyűjtögették rólam a mézet.
- Én még szebbet
álmodtam – susogta a másik. – Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették
velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek
öröme voltam – mesélte a harmadik. – Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem
áldottak, mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa
szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak
fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok
a jóságomért.
- Mit fecsegtek
összevissza? – hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. – Hallgassátok meg az
én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt
a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap.
Utoljára pedig fölrepültem az égbe, és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott
át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülük.
- Hát ez a seb mitől
van a lábadon? – kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt?
Észre sem vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni
benneteket. A királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz fölébresztett.
Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a
kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába
nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta,
napsugár csókolgatta, oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült
lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek a vidám
gyerekek, és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek, és
szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték pelyhes
magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan bólogattak: úgy,
úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki, és nem
áldotta meg senki.
Hanem egy este a
parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és
haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a
gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett:
- Tudod mit, apám? –
ugrott oda a leveletlen fácskához. – nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez
a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok
föltünedeztek, a nagyravágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött.
Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? –
riadtak fel bosszúsan éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király
pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével.
- Nem sokat ér ennek a
tüze se.
- Nyers fának hideg a
parazsa – mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut
fölkapta a szél, és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes
zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése