Móra Ferenc: Szellőcske, Szelecske, Szél

Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok már tőle:

Álom, álom, édes álom,

Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.

-      Ki dalolgat itten? – kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. – Ki cirógatja az arcomat?

Szellőcske nagyot kacagott.

-      Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye rám? Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.

-      Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem kell neked járnod?

-      Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz lesz a számtani feladat.

-      Hát bátyád is van, Szellőcske?

-      Van bizony, az csak a mulatságos fickó.

-      Ej, de szeretném megismerni!

-      No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.

Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:

-      Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi jóban fáradsz?

-      Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok: sss, sss, a vízen a hajót repítem: sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni: sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni: sss, sss, sss, a harangszót szétvinni messzire: sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.

-      Hát még mit tudsz, Szelecske?

-      Borbélytányért táncoltatni, kalapot lekapogatni, homokhegyet rakosgatni – de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!

A kék szemű fodormentavirágok ijedten lapultak a földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.

Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,

Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,

Mennydörög, ha pattogok,

Rázkódik a föld bele,

Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.

Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt  mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj,jaj, jaj!
A Szélkirály.

Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a hideg leheletét a homlokán már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.

-      Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.

Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, írtak a felhők, csikorogtak a fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.

De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál édesapja ölében.