Guy de Moupassant: A madarász

Ha a virág kelyhét kinyitja,
Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba,
és este a kicsiny kalitka
bús rabmadárral van teli.

Veti a hálót, bajt idéz fel,
hogy eltünik a hűvös est,
lépvesszőt rak ki, fondor ésszel,
hogy még nagyobb legyen a kényszer,
rászórja a zabot, kölest.

Sövények rejtekébe bújik,
a csermelyek partján riog,
harasztra kúszik s félve búj itt,

és les, mikor jön ki az útig
a rebbenő madárfiók.

Örökzöldből, friss gyöngyvirágból,
van a hálón viráglepel,
galagonyát fon rája máskor,

és hull belé, akár a zápor,
pintyőke, csíz, sok-sok ezer.

Zöld fűzfaágból, rozmarinbul
hajlít kelepcét olykoron.
És a mező határain túl
halk-csendesen keresni indul,
van-e madár a magokon?

Sietve rebben a madárka,
ujjongva és kábulva lép,
ártatlanul néz félve-várva,
megcsípi a magot az árva,
s már ott ragad lábán a lép.

S Ámor kacagva viszi vissza,
a zsákmányt el nem engedi,
a síkokon és a csalitba,
ha este a kicsiny kalitka
bús-rabmadárral van teli.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/