Nagy Imre: Ne bátorítson

Ne bátorítson engem dalra,
aki vizet sohsem nyújt felém,
mikor szomjazok s kínban égek
izzó napok perzselő delén.
Adott nekem a kínom erőt,
s bátorrá vertek a viharok,
szemeim is kinyílnak néha,
hogy belenézzenek a csillagok.

Mit tudja az, mi az én kínom,
aki fényes palotában él, -
én verseket írok a porról,
melyet tüzes szárnyon visz a szél.
S vérem cseppje ott ég a tüskén
az őseim vércseppje mellett,
az én vérem virág a mezőn,
s örök, mint a nap és a felleg…

Annak lelke nem szült visszhangot
soha még a tücsök dalára,
azt sem látta, hogy borul sírva
a béres az eke szarvára,
nem érzi a zsálya szagát sem,
messze van az orrához nagyon,
lelkével a pacsirtanóta
nem olvad össze fent a napon.

Hogy merne hát bátorítani
engem, kit a vihar nevelt fel? -
Jöjjön azért, találkozik majd
a hodályok falán nevemmel,
vigyázzon ám, a gyíktojásra,
madárfészekre rá ne lépjen,
mert ha rálépne, a szemeit
megcsapná a darázs a szélben.