R. M. Rilke: Szibilla

Vén: így hívták, sok-sok év előtt.
Mégse tűnt el, s egy utcába tért meg
napról napra. Mértéket cseréltek,
s mint egy erdőt vették számba őt,

századokban. S ő szokott helyén
minden este mozdulatlan állott,
mint egy ódon, óriási várfok,
már kiégve, barlang-feketén:

és a Szó, mely benne lelt tanyát
s vágya ellen lakta, óhatatlan,
körbe-szállta vijjogó csapatban,
míg egy-egy raj, visszakanyarodván,
csöndben ült meg árnyas szeme-odván,
készen várva már az éjszakát.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/