Robert Greene: A bűnbánó zarándok éneke

Multkorában, télidőben,
vén zarándok ült merően,
s idézvén az ifjuságot,
szeme párja könnyben ázott.
Elfecsérelt életének
Hívságára késve ébredt:
hogy szerelme volt a gondja,
vágyának lett vak bolondja:
szenvedélyre gyúlt, de végre
nem talált csak szenvedésre…
Fölsohajtott újra s újra:
rossz az ember, teste dudva!
Asszony arany hajzatában
foglyul esve hajdanában,
hittem, szivem mást sem áhit,
csak hajának dús csigáit,
gödrös állát, selymes arcát…
Ó, e csábok, ó e csapdák!,
Szeme kristály, földi csillag,
s mint kelő nap messze csillog,
szikrát hányva, lángadozva…
Ezzel tartott egyre fogva.
Hadd kiáltom vénen immár:
csak lidércfény volt e szempár!
Képe hamvas, ajka édes,
csókra termett, csókra éhes, -
de ki csókol, balga végképp:
olvad mint a hó a szépség.
Mért örüljünk gyöngyalaknak,
ha elillan, mint a harmat?
Fájón döbben rá a lélek:
füst a szépség, füst az élet!
Fölsohajtok újra s újra:
rossz az ember, teste dudva!

/Ford.: Mészöly Dezső/