Sárközi György: Kesergő

Mint kenetlen sarkú, régen bezárt ajtó,
Úgy csikordul szavam: elszoktam a daltól.
Miről is dalolnék? Minek is dalolnék?
Világ viharában rekedt duda volnék.

A szerelem úgy jó, ha hallgatunk róla,
Ha némán elfedi ágyunk takarója.
Csak a fiatal vágy jajgat vagy dicsekszik,
Az öregedő szív magának melegszik.

A csillagos eget a költő hogy lássa?
Időnek és térnek relativitása
Rázza meg a lelkét vagy Isten dicsősége?
Dallamtalan csönd e tünődések vége.

S az ember, a haza, a nép, a szegények!
Hárfán és kintornán szól róluk az ének
Manapság – de hasznát mégsem látják mások,
Csak a hárfások – nem: csak a kintornások.

Miről is dalolnék? Minek is dalolnék?
Ledőlt bálványoknak miért udvarolnék?
Miért rázza magát, mért dadogjon lázban,
Ki már maga sem hisz a sámánkodásban?

Szót szó mellé rakni, sorba szedegetni,
A sorok nyakába rím-csengetyűt vetni,
A süket világnak csengetni hiába -
Nem csöndes őrültek monomániája?

Csukjuk be az ajtót, hogy ne csikorogjon,
Tegyük le a hárfát, többé ne zokogjon,
Metéljük a húrját, hogy hangot ne adjon,
Tüzeljük el fáját, hamva se maradjon!

*

Öcséim, fiaim, kik fölgyult szemekkel
Dalolni jöttetek, nektek az a reggel,
Mi nekem az este – ne hallgassatok rám!
Lássuk, ki erősebb: a dal vagy az orkán?