A szél üvöltve nyargalt a vad hideg
vízen, és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.
Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Visszhangzott, tombolt a levegő, és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a süllyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. Visszabuktak, és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet.
Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Visszhangzott, tombolt a levegő, és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a süllyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. Visszabuktak, és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet.
Segítség...
A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A parancsnok hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek parancsoljon, csak állt, és várta a halált.
Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többi hullám fölé, és amint jött, fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között nyitott tölcsér rohant. A tölcsér puszta szélétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban, beleütődött az alacsony égbe, és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe, és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes pillanatig.
A szétcsattant víz visszahullott, és ami a hajóból még a felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy mindenestől magukhoz rántsák.
Segítség...
Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a süllyedő hajót.
Ahol az előbb még a felszínen vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég és víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok, és ragadozón falta be a hajó után vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.
És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű süllyedés körül.
Vége...Középütt, ahol a kémények szája eltűnt, öklendve buggyant fel a levegő, mintha utolsót lélegzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba rohantak a hullámok, és a vizek végtelen szántása egyforma nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.
Minden elmerült...Csak messze kinn, ugráló roncsok, hánykolódó emberi testek között táncolt halálos tébolyban az utolsó dereglye. Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük felett, és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami borzasztó táncot járnának.
És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.
Utolsó reménység...Utolsó dereglye...
Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A forrongó tenger dobálta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. Hörögve könyörgött:
- Kötelet...dobjatok kötelet...
De csak a hullám segítette. Odacsapta a fejét a szálfákhoz. Félönkívületben, őrjöngve megkapaszkodott. Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat, és fejszét lóbált a szélben.
- Nincs hely...ereszd el...
A fejsze sivítva lecsapott. Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test visszabukott és elmerült.
Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak engem...De a fejszés senkin sem könyörült. Suhintott, és a vizes deszkákon szétázott a friss vér.
A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bújtak, felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak, és csattogó körben vihogtak körülötte.
A sárga arcú fejszés még mindig állt, és mindenkire lecsapott, aki az elsüllyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven libegtek a hullámokon, mint az üres palackok...Ő nem irgalmazott. Az emberek látták ezt, és nem tettek semmit ellene. Hátha? Mégis?...Míg veszni hagy mindent, talán őket menti meg?
Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki a kezéből a fejszét.
- Sokan vagyunk! - ordította, és leütött néhányat, hogy kevesebben legyenek.
A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás rémületben meredtek rá, és várták, hogy történjék valami.
A dúlt, fekete szemhatáron vitorlás árnyék bukkant fel ekkor, és sebesen haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is, és sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:
- Hajó!...Hajó!...
Valamennyien egyoldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent ígértek: - Száz szál viaszgyertyát...A földemet...A házamat...Templomot építek...Alázatos leszek...És a reménység ellágyultságának a delíriumában térdre estek, és kitárták a hajó felé a karjukat...Jöjjön...Csak erre, mifelénk...
De a vitorlás árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott messze kinn.
Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:
- Segítség!
Egy ember letépte magáról az ingét, és övig meztelenül csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig eltűnt, és nem segített.
Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe, és a jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye süllyed azon az oldalon, ahol összefutottak.
- Felborulunk! Ide mellém! - A bátor tengerészhang, amely parancsolni tudott a rémületben, túlkiáltotta a vihart.
Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek, és mindenki engedelmeskedett...
Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. Mindentígérők, alázatosak...A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, lefelé süllyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált hálót, lehúzta magával a vízről a hullámokat is.
A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. Az alkonyatban behorpadtak az óriás hullámhantok a nagy temető felett...
A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek, és félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük...
Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott reájuk, és mikor szürkült a reggel, mindannyiuk helyett kémlelte a szemhatárt. Ólmosan, nehezen virradt. A hajótöröttek nyögve eszméltek a lucskos dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.
Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem lehetett sokáig elviselni.
Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő mégis lassan átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket. Magányosan ácsolt árbocot, és mikor elkészült vele, magányosan emelte a dereglye fölé.
- Adjátok ide vitorlának az ingeteket!...
Tegnap még odaadták volna nekik az ingüket is. Most már nem adták. Már nem féltek. Sunyin a válluk közé húzták fejüket. A parancsszó elgurult felettük, és beleesett a tengerbe. Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az alacsony, vak ég, mint nehéz, szürke fedő, rátapadt köröskörül a szemhatárra, és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett, és alatta az ájult tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.
A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.
Újra este lett, és újra reggel, s a szemhatáron még mindig nem látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az éhség, és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és mozdulatlan tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt, borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett:
- Vizet!...Vizet!...
A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel egymást figyelték. Kinek van közülük elesége? Ki mer enni, amíg a többi éhezik?
Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott, és mint a hiéna rávetette magát arra, akinek volt valamije.
Dühös dulakodás támadt, de csak rövid ideig tartott, aztán megint fülledt csend következett, és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. Már fölemelt ököllel álltak egymással szemben. Ugrásra készen álltak, csak álltak, és a forróság beszivárgott a kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a lelkeket. És az árva dereglye hajótöröttei egymásnak rohantak.
Valaki rekedten parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.
Az emberek tébolyodottan tépték egymást. A fokukkal marcangolták egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódtak el, nem hallották, hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren, és fellökik a vizek felett az ólmos fedőt...
Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyban, egymást halálra marva sodródtak tova az utolsó dereglyén.
A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A parancsnok hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek parancsoljon, csak állt, és várta a halált.
Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többi hullám fölé, és amint jött, fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között nyitott tölcsér rohant. A tölcsér puszta szélétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban, beleütődött az alacsony égbe, és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe, és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes pillanatig.
A szétcsattant víz visszahullott, és ami a hajóból még a felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy mindenestől magukhoz rántsák.
Segítség...
Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a süllyedő hajót.
Ahol az előbb még a felszínen vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég és víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok, és ragadozón falta be a hajó után vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.
És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű süllyedés körül.
Vége...Középütt, ahol a kémények szája eltűnt, öklendve buggyant fel a levegő, mintha utolsót lélegzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba rohantak a hullámok, és a vizek végtelen szántása egyforma nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.
Minden elmerült...Csak messze kinn, ugráló roncsok, hánykolódó emberi testek között táncolt halálos tébolyban az utolsó dereglye. Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük felett, és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami borzasztó táncot járnának.
És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.
Utolsó reménység...Utolsó dereglye...
Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A forrongó tenger dobálta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. Hörögve könyörgött:
- Kötelet...dobjatok kötelet...
De csak a hullám segítette. Odacsapta a fejét a szálfákhoz. Félönkívületben, őrjöngve megkapaszkodott. Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat, és fejszét lóbált a szélben.
- Nincs hely...ereszd el...
A fejsze sivítva lecsapott. Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test visszabukott és elmerült.
Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak engem...De a fejszés senkin sem könyörült. Suhintott, és a vizes deszkákon szétázott a friss vér.
A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bújtak, felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak, és csattogó körben vihogtak körülötte.
A sárga arcú fejszés még mindig állt, és mindenkire lecsapott, aki az elsüllyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven libegtek a hullámokon, mint az üres palackok...Ő nem irgalmazott. Az emberek látták ezt, és nem tettek semmit ellene. Hátha? Mégis?...Míg veszni hagy mindent, talán őket menti meg?
Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki a kezéből a fejszét.
- Sokan vagyunk! - ordította, és leütött néhányat, hogy kevesebben legyenek.
A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás rémületben meredtek rá, és várták, hogy történjék valami.
A dúlt, fekete szemhatáron vitorlás árnyék bukkant fel ekkor, és sebesen haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is, és sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:
- Hajó!...Hajó!...
Valamennyien egyoldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent ígértek: - Száz szál viaszgyertyát...A földemet...A házamat...Templomot építek...Alázatos leszek...És a reménység ellágyultságának a delíriumában térdre estek, és kitárták a hajó felé a karjukat...Jöjjön...Csak erre, mifelénk...
De a vitorlás árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott messze kinn.
Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:
- Segítség!
Egy ember letépte magáról az ingét, és övig meztelenül csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig eltűnt, és nem segített.
Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe, és a jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye süllyed azon az oldalon, ahol összefutottak.
- Felborulunk! Ide mellém! - A bátor tengerészhang, amely parancsolni tudott a rémületben, túlkiáltotta a vihart.
Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek, és mindenki engedelmeskedett...
Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. Mindentígérők, alázatosak...A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, lefelé süllyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált hálót, lehúzta magával a vízről a hullámokat is.
A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. Az alkonyatban behorpadtak az óriás hullámhantok a nagy temető felett...
A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek, és félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük...
Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott reájuk, és mikor szürkült a reggel, mindannyiuk helyett kémlelte a szemhatárt. Ólmosan, nehezen virradt. A hajótöröttek nyögve eszméltek a lucskos dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.
Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem lehetett sokáig elviselni.
Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő mégis lassan átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket. Magányosan ácsolt árbocot, és mikor elkészült vele, magányosan emelte a dereglye fölé.
- Adjátok ide vitorlának az ingeteket!...
Tegnap még odaadták volna nekik az ingüket is. Most már nem adták. Már nem féltek. Sunyin a válluk közé húzták fejüket. A parancsszó elgurult felettük, és beleesett a tengerbe. Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az alacsony, vak ég, mint nehéz, szürke fedő, rátapadt köröskörül a szemhatárra, és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett, és alatta az ájult tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.
A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.
Újra este lett, és újra reggel, s a szemhatáron még mindig nem látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az éhség, és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és mozdulatlan tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt, borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett:
- Vizet!...Vizet!...
A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel egymást figyelték. Kinek van közülük elesége? Ki mer enni, amíg a többi éhezik?
Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott, és mint a hiéna rávetette magát arra, akinek volt valamije.
Dühös dulakodás támadt, de csak rövid ideig tartott, aztán megint fülledt csend következett, és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. Már fölemelt ököllel álltak egymással szemben. Ugrásra készen álltak, csak álltak, és a forróság beszivárgott a kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a lelkeket. És az árva dereglye hajótöröttei egymásnak rohantak.
Valaki rekedten parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.
Az emberek tébolyodottan tépték egymást. A fokukkal marcangolták egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódtak el, nem hallották, hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren, és fellökik a vizek felett az ólmos fedőt...
Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyban, egymást halálra marva sodródtak tova az utolsó dereglyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése