Csak alig derengett a virradat. A
hegyek halvány fátylak között aludtak, és mélyen alattuk olyan lucskos, olyan
kék volt a falu a hajnali világban, mintha egy tó vizén át látszott volna.
Valami mozdult a faluszélen. Az egyik magányos házikóból formátlan, szürke alak botlott elő. Tapogatózva reteszelte el maga mögött az ajtót, aztán olyan mozdulattal eredt útnak, mintha még a tegnapi fáradtságot hurcolná testén. Ahogy indult, az alakja tagozódni kezdett. Görbe hátából batyu lett, csípőjéről pedig egy satnya gyerek vált le, aki a nedves, hideg földön, hirtelen kapkodva meztelen lábát, szinte futva követte az anyja nagy lépteit, és álmosan rimánkodott vissza az ágy melegébe. A másik gyerek a batyuban aludt. Ha meredeknek ment az út, az asszony kissé előrehajolt, hogy könnyebben vigye az élő terhet. Ilyenkor megfeszült álla alatt az általvető csomója, és mélyen belevágott a nyakába. A sarló és a köszörűkő ütemesen verődött össze az oldalán.
Tavaly temette el az urát. Elvitte a szárazbetegség a tagbaszakadt rőt favágót is, és az asszony, hogy kifizesse a zsidónak a temetés árát, azóta napszámban dolgozott. Mikor így munkába ment, sok minden homályos dolog jutott az eszébe, de mindig elfáradt, mielőtt végig tudott volna valamit gondolni. Most is olyasféle járt a fejében, hogyha már az emberének mindenáron meg kellett halnia, miért nem végezte el a dolgát hamarább. A betegség csak úrinépnek való...papnak meg kocsmárosnak. A szegénytől még a halál is viszi a pénzt. Őket úgy kifosztotta mindenükből a sok patikás holmi, hogy mire elföldelték az embert, majd elvették tőlük még a házukat is. De csak majdnem, mert az asszony törte magát, mint az igavonó, és tegnap számította ki a tíz ujján, hogyha le nem szakad a dereka, Szent Mihály havára visszafizet mindent...Nap-nap után késő este ballagott haza, és hajnalban, harangozás előtt ment, mikor a többi népek még pihentek.
A dombhajlásnál hűvösen csapott le a szél. Az asszony megállt, egy fának dűlve feljebb tolta hátán a batyut, aztán törődött lépéssel indult tovább az irtáson túlra, a havasi kaszáló felé. Vitte magával két gyerekét a földszagú, fázós szürkületen át, amije kivülük volt a világon, mindenét lenn hagyta a faluban, a kunyhó retesze mögött.
Odabenn a kunyhóban ólmosan derengett a hideg virradat. Az ablakon foszlott, régi szoknya rongya függött, a nyomorult ágynemű szürke gyűrődéseiben meglátszott a nehéz, rövid álom nyoma. Szemközt, a füstfogta köpönyege alatt, a nyitott tűzhelyen, mintha piros bogyók termettek volna a hamuban, néha, néha vörösen villant fel valami.
A szél beduruzsolt a düledező kéményen át a néptelen házba, a piros bogyók felfeslettek, és égő kis virágok pukkantak ki belőlük. Imbolygó füstszáron apró tűzrózsák himbálták magukat a csendben. Aztán, mintha kékvörös kelyhükből egyszerre égő lepkék szálltak volna elő, a kürtő sötétjében cikázva rajzottak a felszökő szikrák. Reptüknek alig hallható zizegése sejtelmesen vegyült el a szú lassú neszével, ahogy a mállott, öreg gerendákat őrölte, fenn a mennyezeten.
Egy ideig mozdulatlan csend volt a házban, majd peregve indult meg egy kis törmelék a hólyagos vakolat alatt. A szél befütyült az ajtórepedésen, belefújt a kéménykürtőbe, és a tűzhelyen találkozott önmagával...A kiégett téglák felett szűken kúszott körben a füst, a hamuban pedig...mintha valaki pislantott volna, egy véres, konok szem nyílt ki. Aztán ködös hályog ereszkedett reá. A szem lezárult, és odébb tekintett elő a pernyéből, vörösen, ijesztően. Mellette a párja látszott, majd még egy, még egy...Már csupa égő szemgolyó volt a tűzhely, és tekintetük vad fénnyel kóborolt a füstös falakon, fel-fellobbant a kürtő magasába, végigvetődött a padkán, a rőzsekötegen...Egyszerre a rőzse közül is kipillantott egy véres szem. A száraz gallyak alól kígyótestű, kékes fonalak gomolyodtak, és lappangó játékban bogozódtak össze, bomlottak szét a sulykolt föld gödreiben.
Vidám kis ropogás hallatszott. A szú elnémult a gerendában...hirtelen világosabb lett a szoba. A padka reccsent egyet...a tűz beleharapott. Vicsorgó marása nyomán kicsordult az öreg bútor vére: lecsorranó lángcseppek folytak végig szétvetett kecskelábain, aztán, mint egy haldokló vén állat, meggörbítette türelmes hátát, és fájó nyekkenéssel nyúlt el a földön. Ezer szikrában pattant ki belőle a lélek. A szikrák, mint megannyi égő kis hangya, eszeveszetten iramodtak neki a falnak...mögöttük egy nyalakodó láng lassan kúszott az asszony szegény ünneplője felé. Az ablaknál belekapott a fityegő szoknya-függönybe, és az avult, olajos szövet nyomtatott rózsái izzón nyíltak ki még egyszer, utolszor.
Mintha tüzet freccsentettek volna szerteszét a szobában, özönben hullott a zsarátnok. A falon kigyulladt a polc, összerogyott rajta a tulipános csupor, világos lángot vetett a mállott imádságos könyv...meghasadt a ház fényűzése: a törött tükördarab, aztán megindult a forró vakolat, és lezuhant az egész. Túlnan az ágyba dobta magát a tűz. Hempergett, bolondozott egy keveset, játszott a rongyok között, míg alatta sóhajtozva nyöszörgött a nyoszolya, mintha eltanulta volna a jajszót azoktól, akik sírva születtek és sírva haltak meg a szalmazsákján. Ekkorra már a szalma is tüzet fogott. Szálai, mint drót, izzóvörösen világítottak egy pillanatra, aztán elszenesedett gomolyagba zsugorodtak össze. A láng végignyalta a falat, és jóllakottan hömpölygött tovább. Átcsapott a szeglet felé, ahol istállójában, két tégla között, a gyerek kedves játékszere, a kis fahuszár állt feszesen és bután. A durván faragott vásári huszár felszisszent a hőségben, félig lecsókolt, festett bajusza fekete cseppekben folyt végig sujtásos famellén. Olvadni kezdett az enyv, amelyik összefogta. Vitézkedő karja leesett kardostul a földre, aztán ő maga is levált derékban, és furcsán, mereven előredőlt a fütyülős paripa nyakára. Mire a láng elérte a kis huszárt, már csak csizmás lábacskái tartották a nyeregben. Valami reccsent...Nyers fém villant ki a két tégla közül, és a füstben szomorúan lobogott egy egész kis gyermekélet egyetlen haldokló, boldogsága.
Köröskörül ropogott, pattogott minden, a tüzes pernye szerteszökött a levegőben, a fal mentén csörömpölve vágódott végig az égő kasza. És mialatt a szeglet homályában füstölögve roskadt össze az elüszkösödött ágy, az asztal felett, amelyik sohasem látott abroszt, bíbortüzű terítő lebbent. A terítő lefolyt a két székre, a földre, a mestergerendán pedig az üres kampó körül, ahonnan lámpafény sohasem vetődött a szoba nyomorára, ragyogó lángok libegtek...szorgalmas lángocskák futkostak véges-végig.
A ház tele volt. A levegő reszketett, a tűz sisteregve hömpölygött benne ide-oda, nekirohant az izzó falaknak, őrjöngve kereste az utat a szabadba. Most, hogy már mindent elemésztett, saját testén nyargalt keresztül, fuldokolva, vakon dulakodott a nehéz füsttel...nem tért többé önmagától.
És ekkor, mintha puska sült volna el az ablak tájékán, durranva roppant szét a nyomorult üveg. Hólyagos szilánkjai nesztelenül hullottak bele a parázsba. A tűz fellélegzett, és sivító csóvában nyúlt ki a szabadba. Odakint megkapaszkodtak a lángok az ereszen, és hintázva lódultak ki-be az ablaknyílás égő koszorúján, vissza-visszanézve az öreg viskóban. Fényük egy pillanatra elevenen vetődött végig az úton. A sárban világosan látszott egy nehéz lábnyom apró lábnyomok között, a kövek sárgán váltak el a földtől, az árok menti lapulevélen, mintha véres harmatban mászott volna a bogár. Aztán megint homályos lett minden. A tűz elfulladva pihent a tetőn, a nyirkos zsúp alatt.
Csend volt, a halál előtti csend, és az ázott, füstös szürkületben olyan mozdulatlan közönnyel nézett a kunyhóra a többi ház üres ablakszemével, mint ahogy csak emberek tudnak egymásra nézni, akik sohasem látják a pusztulást belül, akik még akkor sem értik meg, hogy valami elégett, mikor a külső fal is összedűlt...
Az elmúlás nagy kínja átjárta a szegény parasztviskót. Magára hagyatva gyötrelmében, lihegve, recsegve kezdett el beszélni, gyorsan, gyorsan, fájón, azon a szörnyű emberi panaszhangon, amit annyi nemzedéktől hallott a falai között. Annyi értelmetlen, szomorú nemzedéktől, akik elmentek anélkül, hogy átléptek volna a kitaposott küszöb felett, amelyen egyedül hagyott nyomot nyomtalan életük.
A beszakadt kémény táján egyszerre baljóslatú, sötét oszlop ingott a levegőben, a forró falak repedésein feketén tódult a füst és a tűz egy ijesztő ölelésében, orozva nyalábolta át a tetőt.
Az alvó falura mint szürke hó ereszkedett le a meleg pernye. Valamelyik sövényen kakas kukorékolt.
Megvirradt. És lenn a faluvégen, egy kis háznak és egy nagy tragédiának vége volt.
Valami mozdult a faluszélen. Az egyik magányos házikóból formátlan, szürke alak botlott elő. Tapogatózva reteszelte el maga mögött az ajtót, aztán olyan mozdulattal eredt útnak, mintha még a tegnapi fáradtságot hurcolná testén. Ahogy indult, az alakja tagozódni kezdett. Görbe hátából batyu lett, csípőjéről pedig egy satnya gyerek vált le, aki a nedves, hideg földön, hirtelen kapkodva meztelen lábát, szinte futva követte az anyja nagy lépteit, és álmosan rimánkodott vissza az ágy melegébe. A másik gyerek a batyuban aludt. Ha meredeknek ment az út, az asszony kissé előrehajolt, hogy könnyebben vigye az élő terhet. Ilyenkor megfeszült álla alatt az általvető csomója, és mélyen belevágott a nyakába. A sarló és a köszörűkő ütemesen verődött össze az oldalán.
Tavaly temette el az urát. Elvitte a szárazbetegség a tagbaszakadt rőt favágót is, és az asszony, hogy kifizesse a zsidónak a temetés árát, azóta napszámban dolgozott. Mikor így munkába ment, sok minden homályos dolog jutott az eszébe, de mindig elfáradt, mielőtt végig tudott volna valamit gondolni. Most is olyasféle járt a fejében, hogyha már az emberének mindenáron meg kellett halnia, miért nem végezte el a dolgát hamarább. A betegség csak úrinépnek való...papnak meg kocsmárosnak. A szegénytől még a halál is viszi a pénzt. Őket úgy kifosztotta mindenükből a sok patikás holmi, hogy mire elföldelték az embert, majd elvették tőlük még a házukat is. De csak majdnem, mert az asszony törte magát, mint az igavonó, és tegnap számította ki a tíz ujján, hogyha le nem szakad a dereka, Szent Mihály havára visszafizet mindent...Nap-nap után késő este ballagott haza, és hajnalban, harangozás előtt ment, mikor a többi népek még pihentek.
A dombhajlásnál hűvösen csapott le a szél. Az asszony megállt, egy fának dűlve feljebb tolta hátán a batyut, aztán törődött lépéssel indult tovább az irtáson túlra, a havasi kaszáló felé. Vitte magával két gyerekét a földszagú, fázós szürkületen át, amije kivülük volt a világon, mindenét lenn hagyta a faluban, a kunyhó retesze mögött.
Odabenn a kunyhóban ólmosan derengett a hideg virradat. Az ablakon foszlott, régi szoknya rongya függött, a nyomorult ágynemű szürke gyűrődéseiben meglátszott a nehéz, rövid álom nyoma. Szemközt, a füstfogta köpönyege alatt, a nyitott tűzhelyen, mintha piros bogyók termettek volna a hamuban, néha, néha vörösen villant fel valami.
A szél beduruzsolt a düledező kéményen át a néptelen házba, a piros bogyók felfeslettek, és égő kis virágok pukkantak ki belőlük. Imbolygó füstszáron apró tűzrózsák himbálták magukat a csendben. Aztán, mintha kékvörös kelyhükből egyszerre égő lepkék szálltak volna elő, a kürtő sötétjében cikázva rajzottak a felszökő szikrák. Reptüknek alig hallható zizegése sejtelmesen vegyült el a szú lassú neszével, ahogy a mállott, öreg gerendákat őrölte, fenn a mennyezeten.
Egy ideig mozdulatlan csend volt a házban, majd peregve indult meg egy kis törmelék a hólyagos vakolat alatt. A szél befütyült az ajtórepedésen, belefújt a kéménykürtőbe, és a tűzhelyen találkozott önmagával...A kiégett téglák felett szűken kúszott körben a füst, a hamuban pedig...mintha valaki pislantott volna, egy véres, konok szem nyílt ki. Aztán ködös hályog ereszkedett reá. A szem lezárult, és odébb tekintett elő a pernyéből, vörösen, ijesztően. Mellette a párja látszott, majd még egy, még egy...Már csupa égő szemgolyó volt a tűzhely, és tekintetük vad fénnyel kóborolt a füstös falakon, fel-fellobbant a kürtő magasába, végigvetődött a padkán, a rőzsekötegen...Egyszerre a rőzse közül is kipillantott egy véres szem. A száraz gallyak alól kígyótestű, kékes fonalak gomolyodtak, és lappangó játékban bogozódtak össze, bomlottak szét a sulykolt föld gödreiben.
Vidám kis ropogás hallatszott. A szú elnémult a gerendában...hirtelen világosabb lett a szoba. A padka reccsent egyet...a tűz beleharapott. Vicsorgó marása nyomán kicsordult az öreg bútor vére: lecsorranó lángcseppek folytak végig szétvetett kecskelábain, aztán, mint egy haldokló vén állat, meggörbítette türelmes hátát, és fájó nyekkenéssel nyúlt el a földön. Ezer szikrában pattant ki belőle a lélek. A szikrák, mint megannyi égő kis hangya, eszeveszetten iramodtak neki a falnak...mögöttük egy nyalakodó láng lassan kúszott az asszony szegény ünneplője felé. Az ablaknál belekapott a fityegő szoknya-függönybe, és az avult, olajos szövet nyomtatott rózsái izzón nyíltak ki még egyszer, utolszor.
Mintha tüzet freccsentettek volna szerteszét a szobában, özönben hullott a zsarátnok. A falon kigyulladt a polc, összerogyott rajta a tulipános csupor, világos lángot vetett a mállott imádságos könyv...meghasadt a ház fényűzése: a törött tükördarab, aztán megindult a forró vakolat, és lezuhant az egész. Túlnan az ágyba dobta magát a tűz. Hempergett, bolondozott egy keveset, játszott a rongyok között, míg alatta sóhajtozva nyöszörgött a nyoszolya, mintha eltanulta volna a jajszót azoktól, akik sírva születtek és sírva haltak meg a szalmazsákján. Ekkorra már a szalma is tüzet fogott. Szálai, mint drót, izzóvörösen világítottak egy pillanatra, aztán elszenesedett gomolyagba zsugorodtak össze. A láng végignyalta a falat, és jóllakottan hömpölygött tovább. Átcsapott a szeglet felé, ahol istállójában, két tégla között, a gyerek kedves játékszere, a kis fahuszár állt feszesen és bután. A durván faragott vásári huszár felszisszent a hőségben, félig lecsókolt, festett bajusza fekete cseppekben folyt végig sujtásos famellén. Olvadni kezdett az enyv, amelyik összefogta. Vitézkedő karja leesett kardostul a földre, aztán ő maga is levált derékban, és furcsán, mereven előredőlt a fütyülős paripa nyakára. Mire a láng elérte a kis huszárt, már csak csizmás lábacskái tartották a nyeregben. Valami reccsent...Nyers fém villant ki a két tégla közül, és a füstben szomorúan lobogott egy egész kis gyermekélet egyetlen haldokló, boldogsága.
Köröskörül ropogott, pattogott minden, a tüzes pernye szerteszökött a levegőben, a fal mentén csörömpölve vágódott végig az égő kasza. És mialatt a szeglet homályában füstölögve roskadt össze az elüszkösödött ágy, az asztal felett, amelyik sohasem látott abroszt, bíbortüzű terítő lebbent. A terítő lefolyt a két székre, a földre, a mestergerendán pedig az üres kampó körül, ahonnan lámpafény sohasem vetődött a szoba nyomorára, ragyogó lángok libegtek...szorgalmas lángocskák futkostak véges-végig.
A ház tele volt. A levegő reszketett, a tűz sisteregve hömpölygött benne ide-oda, nekirohant az izzó falaknak, őrjöngve kereste az utat a szabadba. Most, hogy már mindent elemésztett, saját testén nyargalt keresztül, fuldokolva, vakon dulakodott a nehéz füsttel...nem tért többé önmagától.
És ekkor, mintha puska sült volna el az ablak tájékán, durranva roppant szét a nyomorult üveg. Hólyagos szilánkjai nesztelenül hullottak bele a parázsba. A tűz fellélegzett, és sivító csóvában nyúlt ki a szabadba. Odakint megkapaszkodtak a lángok az ereszen, és hintázva lódultak ki-be az ablaknyílás égő koszorúján, vissza-visszanézve az öreg viskóban. Fényük egy pillanatra elevenen vetődött végig az úton. A sárban világosan látszott egy nehéz lábnyom apró lábnyomok között, a kövek sárgán váltak el a földtől, az árok menti lapulevélen, mintha véres harmatban mászott volna a bogár. Aztán megint homályos lett minden. A tűz elfulladva pihent a tetőn, a nyirkos zsúp alatt.
Csend volt, a halál előtti csend, és az ázott, füstös szürkületben olyan mozdulatlan közönnyel nézett a kunyhóra a többi ház üres ablakszemével, mint ahogy csak emberek tudnak egymásra nézni, akik sohasem látják a pusztulást belül, akik még akkor sem értik meg, hogy valami elégett, mikor a külső fal is összedűlt...
Az elmúlás nagy kínja átjárta a szegény parasztviskót. Magára hagyatva gyötrelmében, lihegve, recsegve kezdett el beszélni, gyorsan, gyorsan, fájón, azon a szörnyű emberi panaszhangon, amit annyi nemzedéktől hallott a falai között. Annyi értelmetlen, szomorú nemzedéktől, akik elmentek anélkül, hogy átléptek volna a kitaposott küszöb felett, amelyen egyedül hagyott nyomot nyomtalan életük.
A beszakadt kémény táján egyszerre baljóslatú, sötét oszlop ingott a levegőben, a forró falak repedésein feketén tódult a füst és a tűz egy ijesztő ölelésében, orozva nyalábolta át a tetőt.
Az alvó falura mint szürke hó ereszkedett le a meleg pernye. Valamelyik sövényen kakas kukorékolt.
Megvirradt. És lenn a faluvégen, egy kis háznak és egy nagy tragédiának vége volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése