A nagy orosz
mocsarak felől repülő fehér förgeteget hajtott a szél a határ menti városba. Az
örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított fénye didergett az ablakok
előtt. A házak alján kísértetiesen követték egymást a behavazott utcalámpák.
Föllobbanó, eltűnő apró fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott
volna lefelé a hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny
lángsor szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha
láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó
ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai élni
kezdtek a zimankó alatt...
Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az ország útján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi korcsma felé.
A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek. Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók.
Az egyetlen széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok között vörös hajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.
A korcsmáros időnként bedugta a fejét a söntés felől, és egy darab szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
A fuvarosok pálinkát akartak.
Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte, és hunyorogva átnézett lyukas talpán.
A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös és fényes volt a fagyástól.
Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vörös hajú asszony felült, és szitkozódva hívta az Istent.
- Hiába hívod, úgysem jön!
- Bezzeg nem jön - dörmögte a félszemű ember -, nálam se járt doha.
- Nálam sem...
- Az Isten is olyan, mint a pénz, csak az urakhoz megy.
Egy hórihorgas, borzas diák felsóhajtott:
- Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, azt már igazán...
Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott, és egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme sajátosan égett, kiálló pofacsontján kiállt a feszes bőr. Rekedten rivallt a diákra..
- Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!...Mindennek vége legyen!
A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
- De hát mi lesz, ha semmi sem lesz?
- Hát majd lesz a semmi! Az a legegyszerűbb...
A félszemű közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
- Honnan kerülsz ide, testvér?
- Az asztal alól - dörmögte a katonaviselt.
A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
A tüdővészes ember gyors, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
- Szibériából?... - A félszemű ijedten ismételte, és hirtelen odább húzódott.
A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
- Te is megszöktél?
Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
- Sokan voltatok odaát? - kérdezte a diák elgondolkozva.
- Sokan...
- Hát ők hol maradtak?
Az orosz lehorgasztotta a fejét, és fásultan faragni kezdte az asztal deszkáját. A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett. A katonaviselt oldalba lökte.
- Tán vársz valakit?
- Csendőrt vár! - A diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok:
- Se Isten, se cár, se urak, se semmi!...
A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros fenyegetőzött. A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
- Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
- Nem állnék föl senki előtt! - a félszemű dühösen rázta a csizmáját a levegőben, és a hangja sűrű lett, mint a sár.
- Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
- Fogd be a szád! - rivallt rá a katonaviselt.
- Te fogd be a szád! - kiáltoztak a munkások ellenségesen. - Te se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
- Hiszen a ruha a cár! - üvöltötte a borzas diák. - A csendőr is csak ruha, az urak is csak ruhák!
A félszemű csúfolódva vigyorgott a katonaviselt emberre.
- Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt...
Az orosz szárazon köhögött.
- Minden csak a ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, mondja annak, aki elhiszi... - Egy pillanatra lopva, elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.
A katonaviselt nem mert többet szólni, a munkások lázba jöttek.
- Nem tiszteljük senki ruháját!
- Nem tisztelünk semmit!
- Csak a pálinkát...
- Az éhséget!
- Azt se, amíg lopni lehet...
- Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
A félszemű tenyerével csapkodta a padlót.
- Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen! Nincs olyan...
A korcsma előtt ebben a pillanatban nyugalmas, érces szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege...Odakinn tompán zúgott át a hóviharban a templomi harangok éjféli szava.
- Karácsony van, Krisztus a földre jött - mondotta a vörös hajú asszony a szegletben, és keresztet vetett.
Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok gyűlölködő izgalma mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, mindannyian elmúlt karácsony éjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák...
- Nem állunk föl - dadogta egy hang halkan, csökönyösen.
- Nem állunk föl! - hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy sötétből a korcsmaszobába.
Odabenn hirtelen csend támadt.
A hóviharban, rongyos daróckabátban egy koldus állt a küszöbön. Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapódott a vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.
És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre felálltak valamennyien...
A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő ujja eltakarta vértelen két kezén a régi sebhelyek nyomait. Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis mintha a köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.
Mindenki ránézett és...senki sem tudta, hogyan történt - egyszerre nem volt ott többé...
Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Aztán értelmetlen, zsibbadt kifejezéssel fordultak egymás felé.
- De hát miért álltunk föl?
- Ő volt - mondotta az asszony halkan.
Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az ország útján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi korcsma felé.
A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek. Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók.
Az egyetlen széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok között vörös hajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.
A korcsmáros időnként bedugta a fejét a söntés felől, és egy darab szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
A fuvarosok pálinkát akartak.
Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte, és hunyorogva átnézett lyukas talpán.
A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös és fényes volt a fagyástól.
Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vörös hajú asszony felült, és szitkozódva hívta az Istent.
- Hiába hívod, úgysem jön!
- Bezzeg nem jön - dörmögte a félszemű ember -, nálam se járt doha.
- Nálam sem...
- Az Isten is olyan, mint a pénz, csak az urakhoz megy.
Egy hórihorgas, borzas diák felsóhajtott:
- Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, azt már igazán...
Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott, és egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme sajátosan égett, kiálló pofacsontján kiállt a feszes bőr. Rekedten rivallt a diákra..
- Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!...Mindennek vége legyen!
A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
- De hát mi lesz, ha semmi sem lesz?
- Hát majd lesz a semmi! Az a legegyszerűbb...
A félszemű közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
- Honnan kerülsz ide, testvér?
- Az asztal alól - dörmögte a katonaviselt.
A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
A tüdővészes ember gyors, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
- Szibériából?... - A félszemű ijedten ismételte, és hirtelen odább húzódott.
A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
- Te is megszöktél?
Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
- Sokan voltatok odaát? - kérdezte a diák elgondolkozva.
- Sokan...
- Hát ők hol maradtak?
Az orosz lehorgasztotta a fejét, és fásultan faragni kezdte az asztal deszkáját. A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett. A katonaviselt oldalba lökte.
- Tán vársz valakit?
- Csendőrt vár! - A diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok:
- Se Isten, se cár, se urak, se semmi!...
A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros fenyegetőzött. A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
- Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
- Nem állnék föl senki előtt! - a félszemű dühösen rázta a csizmáját a levegőben, és a hangja sűrű lett, mint a sár.
- Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
- Fogd be a szád! - rivallt rá a katonaviselt.
- Te fogd be a szád! - kiáltoztak a munkások ellenségesen. - Te se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
- Hiszen a ruha a cár! - üvöltötte a borzas diák. - A csendőr is csak ruha, az urak is csak ruhák!
A félszemű csúfolódva vigyorgott a katonaviselt emberre.
- Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt...
Az orosz szárazon köhögött.
- Minden csak a ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, mondja annak, aki elhiszi... - Egy pillanatra lopva, elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.
A katonaviselt nem mert többet szólni, a munkások lázba jöttek.
- Nem tiszteljük senki ruháját!
- Nem tisztelünk semmit!
- Csak a pálinkát...
- Az éhséget!
- Azt se, amíg lopni lehet...
- Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
A félszemű tenyerével csapkodta a padlót.
- Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen! Nincs olyan...
A korcsma előtt ebben a pillanatban nyugalmas, érces szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege...Odakinn tompán zúgott át a hóviharban a templomi harangok éjféli szava.
- Karácsony van, Krisztus a földre jött - mondotta a vörös hajú asszony a szegletben, és keresztet vetett.
Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok gyűlölködő izgalma mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, mindannyian elmúlt karácsony éjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák...
- Nem állunk föl - dadogta egy hang halkan, csökönyösen.
- Nem állunk föl! - hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy sötétből a korcsmaszobába.
Odabenn hirtelen csend támadt.
A hóviharban, rongyos daróckabátban egy koldus állt a küszöbön. Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapódott a vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.
És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre felálltak valamennyien...
A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő ujja eltakarta vértelen két kezén a régi sebhelyek nyomait. Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis mintha a köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.
Mindenki ránézett és...senki sem tudta, hogyan történt - egyszerre nem volt ott többé...
Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Aztán értelmetlen, zsibbadt kifejezéssel fordultak egymás felé.
- De hát miért álltunk föl?
- Ő volt - mondotta az asszony halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése