Túrmezei Erzsébet: Félreismert barátok

Akkor leszek igazán boldog,
ha már a szenvedésre is,
ha már a fájdalomra is
megbékélt szívvel rámosolygok.

Akkor, ha már igazán látom,
hogy jót akarnak ők nekem:
célom felé serkentenek.

Nem fosztanak meg semmi mástól,
csak ami engem úgyis gátol…
és mindegyikük jóbarátom.

Zordarcú, különös barátok!
Míg véresen küzdünk velük
és könnyesen viaskodunk,
csak önmagunk szívét sebezzük.

Azután ámulva észrevesszük:
áldás a jöttük és nem átok!

Akkor könnyeinken át
küldőjükre csodálkozunk.
Meglátjuk átszegzett kezét,
és hálátadni hullunk térdre,
hogy életünket nem kímélte,
sebezte, verte, úgy szerette.
Rámosolygunk a zord követre:
meglátjuk benne Őt magát.