Vachott Sándor: Az őstelek

Magányosan, mint a vén remete,
Ki elhagyatva hű botján pihen,
Úgy áll ez az ősi lak, hű oszlopán.
Mindenfelől megfújták a szelek,
Gyakran telelt a hó agg födelén
S megöntözék a záporos nyarak.
Körűl, magas fák lombos ágain
Föl-fölsivít az éhező madár:
Míg földszinén a villás fecske, mint
Megtestesült szél, elcsap hirtelen.
Azt mondanád: kényére nyúlik el,
Oly messze nyúlik a ház udvara.
Nyílt ajtaján, vagy a széles kapun,
Bátran jöhet, ki jámbor szándokú:
Ha úr jövend, nem veszt becsületet,
Hahogy szegény, úgy itt azt nyerni fog.
Kérdjétek ám meg a vidéki pórt,
Midőn e háznál megfordult vala,
Nem ülteték-e mindig székre őt,
S fehér kenyérrel nem látták-e jól?
De tiszteletben is tartják ezért
A ház urát, az éltes György urat.
Ó jámbor ősz, ki oly sok éven át,
Földet szeretve és tiéidet,
Boldog nyugodtan éled napjaid’:
Áldás fölötted e hajlék alatt!
Ím eljövék, hogy ismét lássalak,
S hogy megpihenjek a magány ölén.
Szivemben élnek még a múlt idők,
Midőn körödben oly jól folytak el.
Eszembe jőnek a hű szorgalom
S a könnyü gondok édes napjai:
És a beszédes esték örömét
El nem felejteném, míg távol valék.
Most újra látom kandallód tüzét,
Körötte ülvén, a szó jól esik.
És itt fogunk mi, est óráiban
Együtt bizalmas szókat váltani.
Elmondod a ház ó történetét,
Jó, rossz sorát és minden dolgait.
Emlékezünk is őseink felől,
Kik hiven éltek s természet szerint.
Felőlök a hír hallgat. Sírjaik
Vándort magokhoz nem fárasztanak:
De a magasban felhők úsznak el
Sötét borúsan halmaik felett.
Jutalmat ők az égtől vártanak.
Felőlök a hír hallgat. Ámde mi
Emlékezettel tartozunk nekik.
Szólunk Ferencről, Pált sem hagyjuk el,
Ki gyors s délceg méneket növelt,
S jámbor kezével sok fát ültetett.
Ha majd Himérről fognánk szólani,
Elmodjuk: ő mily súgár termetű,
Milyen virító s teljes szép vala,
Midőn halála fájt szülőinek.
Mindnyájan áldás közt nyugodjanak!
Többé nekik nincs újév reggele,
E szép világon nincs számukra nap.
De, jó öreg, ne fogjon el keserv.
Te nem hagyád el őket – téged ők.
Itt ülsz te híven, csöndes egyedül,
És hallgatod, mint fúj az éji szél,
S mint zúg a zápor földeid felett.
Késő az est. Ó menj aludni már.
Élőkül álmodd a megholtakat,
S örülj, ha ébredsz, hogy velök valál.